A főnix legendája

29. fejezet

Raelynn egy barlang bejáratánál állt. Körülötte az erdő mindent körbeölelt, de a környezete csendes volt, és mozdulatlan. Ettől a lánynak borzasztó előérzése lett. Valami nem stimmelt ezzel az álommal, de egyáltalán nem tudta megmondani, micsoda. A fák magasra nyúltak, a patakban mozdulatlan volt a víz, mintha a barlang körül megfagyott volna az idő. Nem fújt szél, és nem csiripeltek a madarak. Még csak enyhe szellőm sem simított végig a vállain.

Raelynn a barlang szájához lépett.

Ekkor a szemei előtt elfolyt a kép, és már a barlangban sétált előre. Előtte egy aprócska vízesés állt, megmerevedve, és a barlang talajából kivájt medencében drágakövek csillogtak. Zafír, topáz, kvarc. Csodálatosan szép volt, és ijesztően mozdulatlan.

- Üdv, Raelynn.

Előtte két nő volt. Az egyik fehér ruhában állt előtte, ami tökéletesen illett rá, és minden tekintetben a megtestesült jóság volt. Vörös haja a hátára omlott, szemei őszintén ragyogtak, és hívogatóan Raelynn felé nyújtotta a kezét. Az oldalára azonban egy kard volt erősítve.

A másik nő egy kövön ült. A haja ezüst színű volt, és mintha csillagporból lett volna, úgy ragyogott. Nem nézett fel Raelynnre, lehajtott fejjel ült, szinte mélabúsnak találta a nőt. Ő is - hasonlóan a vörös hajú nőhöz – gyönyörű volt. Talán valahol szebbnek is találta, de közben volt valami a tartásában, amitől mintha sokkal halandóbb és emberibb lenne.

- Mit keresek itt? – Raelynn hangja alig volt több suttogásnál.

- Hamarosan eljutsz ide. Nem számít, hogy merre jársz, és hová tartasz, tudd, hogy neked ide kell jönnöd – mondta a vörös hajú nő, és mérgesen lesújtott a kezében lévő karddal Raelynnre.

Raelynn képtelen volt megmozdulni. Csak állt, lefagyva, pedig minden idegszála azt sikította, hogy meneküljön el onnan. Akármennyire is akarta ezt tenni, képtelen volt. Csak nézte, ahogy a kard közelít a mellkasa felé, és csak várta a véget. Ekkor az ezüst hajú nő elé állt védelmezően. Egy suhintással kiverte a vörös hajú nő kezéből a kardot, és védekezően Raelynn elé állt.

- Nem ezt beszéltük meg – a hangja olyan volt, mint a selyem.

- Állj el az útból, Athia.

Raelynn szemei cikáztak a két nő között, és próbálta felfogni az előbb hallottakat. Athia itt volt az álmában, és megvédte őt? Ahogy újra felmérte az előtte álló ezüstös hajú nőt, már más fényben látta. Az ő leszármazottja volt, és most az álmában jelent meg védelmezőjeként. Raelynn halványan elmosolyodott magában.

- Nem, Istennőm. Arról volt szó, hogy nem bántod a lányt, aki az én bűnömet hozza helyre. Nem is teheted meg, amíg az én barlangomban állunk mindhárman. Engedd el a haragod, kérlek. Én érdemlem a büntetést egyedül.

A Vörös Istennő állt vele szemben, és most már Raelynn is látta ezt.

- Nos, rendben. Engedek neked, mert igazad van. Még ha a leszármazottad nincs tisztában azzal, mit is hoz helyre valójában – nézett Raelynnre felvont szemöldökkel. – Nem foglak téged büntetni, mert én vigyáztam eddig is lépted. De jól jegyezd meg, Bárány, hogy még egy hibát nem fogadok el. Akkor sem, ha ez nem a te bűnöd.

Ტ

Raelynn lihegve ült fel, és a fejét beleverte valakinek a mellkasába.

Xavier volt az.

- Semmi baj, Raelynn. Mély levegő. Csak egy rossz álom volt – ölelte magához a lányt, Raelynn arcán pedig lecsurogtak a könnyek.

Nem számított rá, hogy Xavier lesz az, aki ezután az álom után megnyugtatja. Ugyanakkor nem is ellenkezett vele. Belebújt az ölelésébe, és hagyta, hogy a könnyei maguktól felszáradjanak, addig pedig egy szót sem szólt. Talán ebben az is segített, hogy Xaviernek kellemes fenyő és tábortűz illata volt, amitől már szinte otthon érezte magát.