A főnix legendája

33. fejezet

Már hideg volt az éj, Raelynn mégsem fázott. Talán az a sok mézbor, amit megivott eddig, gondolta magában, és Xavierre nézett, aki ott ült mellette a tetőn, kiöltözve. Akárcsak ő, nézett le a zöld ruhájára, amit a férfi választott. Még sosem volt ennyire elegáns ruhája, és őszintén tényleg úgy érezte magát, akár egy hercegnő.

A férfi kezében volt egy bontatlan üveg mézbor, aminek Raelynn rettentően örült. Finom, édeskés íze volt, és minden korty felmelegítette a belsőjét, ami jót tett ezen a hideg estén.

Xavier mellette csöndben ült, de különösen közel húzódott hozzá, mintha nem akarna egy másodpercet is nélküle tölteni. Raelynnt ez a gondolat valamilyen furcsa és megmagyarázhatatlan boldogsággal töltötte el, remélte, hogy ez az este sosem ér véget, mert nem akarta elveszíteni a barátságát a férfivel.

- Nem hittem volna, hogy valaha ilyen messze kerülök Torvától, főleg nem, hogy majd egy tetőn ülök Antieloben, ráadásul veled – sóhajtotta Raelynn.

- Azt hittem túlléptünk már egymás sértegetésén, kedvesem.

- Azon sosem fogunk, Xavier.

A férfi halkan felnevetett, majd megbontotta a mézbort, és meghúzta.

- Kérsz?

Raelynn válasz nélkül elfogadta a felé nyújtott üveget, és meghúzta. Még élénken élt benne az emlék, ahogy az erdőben ültek ketten, és a felé nyújtott whiskyt nem húzta meg. Mennyi idő eltel azóta, és mennyivel másabb volt a mellette lévő Xavier is. Már nem az az öntelt alak volt, aki régen, és Raelynn őszintén élvezte a társaságát.

Valahogy túl hosszúra nyúlt közöttük a csend, mintha Xavier is tanakodna valamin. Végül a férfi törte meg a csendet.

- Nem félsz néha ettől?

Raelynn odafordult a férfi felé, és hosszasan a szemébe nézett. Sokat gondolkodott ezen a válaszon maga is, de kimondva a kérdés megszilárdult, és nehézzé vált, aminek nem biztos, hogy mindig elbírta a súlyát.

- Néha – válaszolta végül. – Jó lenne, ha maradhatnék itt, és ne kellene mások jövője miatt feláldoznom az enyémet. De általában megnyugtat, hogy itt vagytok, és kapok segítséget.

- És hát az sem hátrány, hogy van, aki megment, ha hülyeséget csinálnál, kedvesem – kacsintott rá Xavier.

- Hálás is vagyok Elianának, ne aggódj.

Xavier felhorkant mellette, mire Raelynn elmosolyodott.

- Tényleg, sosem volt alkalmam megkérdezni – szólalt meg egy kis csend után Raelynn. – Honnan ismered Silast?

- Régebben együtt tanultunk meg küzdeni, vele, Ethannal és még egy csomó másik sráccal. De ez nagyon régen volt, alig ismertem most fel – húzta el a száját Xavier, Raelynn pedig úgy döntött, nem firtatja tovább. – És Ethan mindig is közelebb állt hozzám – folytatta kis idő múlva.

- Ő ki volt?

- A társam, a jobb kezem, a legjobb barátom ezen a földön. Egészen kicsi korom óta jóban voltunk, mindig számíthattam rá. Aztán apám tett róla, hogy vele együtt szökjek el otthonról.

- Sosem meséltél a szüleidről, ők milyenek voltak?

Xavier egy pillanatra a távolba révedt, és úgy tűnt, nem fog válaszolni, majd halkan sóhajtott egyet.

- Nagyon szerettem édesanyámat, ő jelentette számomra a világot. Amikor világra hozta az öcsémet, apám is odáig volt érte, még ha én voltam valójában az elsőszülöttje. Apám valami okból gyűlölt engem, és amikor csak alkalma volt rá, büntetett – Xavier kék szeme elfeketedett, majd így folytatta. – Amikor aztán édesanyám elhunyt, Ethannel együtt szöktünk el otthonról, mert nem volt egyikünknek se maradása.