A főnix legendája

13. fejezet

Brielle zihálva kelt fel. Az éjszaka egyáltalán nem aludt olyan jól, mint egyébként szokott, folyton melege volt, és álladóan arra a kék ládikára gondolt, amit Madame Audreynak adott át. Már két hét telt el az incidens óta, ő mégis képtelen volt aludni. Vajon mi volt benne? Miért ilyen értékes? Miért nem Madame Audreys vette át? A feje zsongott ezektől a kérdésektől, és már túl régóta kínozták őt. Brielle jóformán a munkára sem tudott koncentrálni, pedig a mentora viselkedésében semmi különös nem volt. Ugyanolyan határozott volt, mint mindig, vele pedig elnézőbb, ahogy eddig. Semmi nem változott, de közben meg mégis minden átfordult valamilyen más irányba.

Beletúrt a hajába, és kinézett a szobája aprócska ablakán. Az ég már rózsaszín fényekben pompázott, a nap meleg sugarai azonban messze jártak az égtől. Igazából egészen kellemesnek tűnt a kinti időjárás, most azonban mégsem tudta rávenni magát, hogy kimozduljon az ágyából. Brielle fáradt volt, és nyugtalan. Vett egy mély levegőt, és visszafeküdt, a takaróját a pedig a fejére húzta. Hosszú napnak nézett elébe, előre tudta.

- Brielle? – bizonytalan hang töltötte be a szobáját, és azonnal az ajtó irányába fordult.

- Igen?

Egy kislány, vagy legalábbis nála fiatalabb lány állt ott, a kezét tördelve, néha pedig megtörölte a gyöngyöző homlokát. Brielle keserűen gondolt arra, hogy mennyivel másabb lehetne ennek a lánykának itt az élete, ha nem ebben a palotában lenne cseléd. Tudta, milyen érzés ennyire fiatalon idejönni, hisz ő még nála is fiatalabb volt, amikor idekerült.

- Madame Audrey hívat. Nem jelentél meg a reggelinél, és eléggé dühösnek látszik – a hangja az utolsó szavaknál megremegett, Brielle pedig biztos volt benne, hogy ha Madame Audrey dühös, az csak bajt hozhat a fejére.

- Köszönöm, hogy szóltál – felült, közben mélyet sóhajtott. – Mi a neved?

- Annie – pukedlizett.

- Nem kell előttem pukedlizned, Annie, én ugyanolyan cseléd vagyok, mint te.

A kislány arcán végig futott a pír, majd lehajtotta fejét. Brielle egészen édesnek találta, és egy kicsit szomorúnak, hogy ennyire fiatal és tudatlan mégis itt van. Elfordította a fejét, és gyorsan felvette az egyenruháját, hogy mehessen Madame Audreyhoz.

Annie egy darabon elkísérte őt, de aztán eszébe jutott a saját feladata és inkább elsietett egy másik folyosón, hogy befejezze azt. Így Brielle Madame Audrey lakosztályáig már egyedül sétált el, bár nem bánta, hogy nincs társasága.
Ahogy odaért bekopogott, és annak ellenére, amit Annie mondott, a nő valójában higgadt volt, és inkább aggódónak tűnt, mint dühösnek. Brielle meglepetten tapasztalta ezt, de nem foglalkozott vele. Pukedlizett, és várt.

- Áh, végre – nézett fel Madame Audrey, majd intett az egyik szék felé. – Ülj le, kérlek!

Brielle engedelmesen helyet foglalt, és csendben kivárt.

- Van fogalmad róla, hogy mennyire nem akartalak bevonni ebbe az egészbe? – hangjából kiérződő düh, és harag édes keveréke megrémisztette Briellét, és egyből lehajtotta a fejét. – Egészen kislány korod óta ismerlek, és védelek, amennyire csak tudlak, és így fizeted vissza? Te nem ilyen vagy, Brielle. Mi a baj?

- Semmi, madame, esküszöm. És hálás vagyok mindenért, amit tett eddig értem, csak zsong a fejem a kimondatlan kérdésektől. Ennyi az egész.

Madame Audrey a szavait mérlegelve nézett végig rajta.

- Nem vagy itt boldog?

- Tessék? – Brielle nem értette, honnan jött egyáltalán ez a kérdés.

- Csak válaszolj.

Egy pillanatra elgondolkozott a válaszán. Mióta csak az eszét tudja itt van, hiszen elráncigálták ide a katonák, elszakítva őt a nővértől, és bezárták ide ebbe a fenséges, de hideg palotába. Hiába volt munkája, és hiába volt pártfogója, nem ide tartozott. Lirisben született, és már rengeteg év telt azóta, hogy látta volna szülőföldjét.

- Nem vagyok, madame – hajtotta le a fejét, és próbált erős maradni.

Pártfogója azonban hallgatott, nem mondott semmit, és amikor Brielle felnézett rá, a nő tekintete az övébe mélyedt, mintha megértené a fájdalmát.

- Én sem vagyok boldog – szólalt meg végül. – Ugyanakkor én ezen változtatni szeretnék. Tudom, hogy rengeteg kérdésed van, és ígérem, hamarosan válaszokat is fogsz kapni, most azonban nem mondhatok még semmit. Viszont a hűséged mindennél jobban értékelem, és ismét szeretnék tőled kérni valamit, ezúttal egy nagyobb feladatot. Mint tudod, hamarosan visszatér Robert király, és a fia, Michael. Szeretném, ha közel kerülnél a koronaherceghez, és elmesélnél mindent részletesen nekem. Mit csinált, kivel beszélt, miről beszélt.

- De nem értem, madame. Miért?

- Az egyelőre nem fontos. Amint közel járok a célhoz, és nem leszel veszélyben, elmondok mindent, ígérem. Megbízhatok benned?

- Igen – bólintott komoly arccal Brielle.

Az egész kérése zavaros volt, Brielle fejét egyből rengeteg kérdés öntötte el, minden gondolta egy újabb kérdést szült. Ugyanakkor tudta, hogy nem fog most választ kapni ezekre a kérdésekre. Talán jobb így, nyugtatta magát, és próbált arra gondolni, hogy csak Madame Aurdeynak segít ezzel, és később úgy is meg fog tudni mindent. Nem kell ezért erőszakos legyen.

- Köszönöm – biccentett a nő elégedetten. – Most menj vissza nyugodtan a szobádba, pihenj egy kicsit. Holnaptól viszont a te felelősséged Michael herceg szobája, rendben?

- Igen, madame.

Ezzel együtt pedig felállt, és kisietett a szobából. Ahogy elindult vissza a cselédszállásra, egyből tudta, hogy óriási galibába keveredett ezzel, és már nem fog belőle kimászni. Csak a Vörös Istennő adja, hogy épségben megússza a végén.