A főnix legendája

17. fejezet

Raelynn utált Hinsulban lenni. Ez túlzás lett volna a részéről, ha Eliana és Xavier nem naphosszat egymás vérét szívták volna, hogy szerintük mi helyes neki. Mégis mit tudnak arról, hogy számára mi a helyes? Xavier és Eliana abban egyetértettek, hogy neki Inezaldba kellene mennie, hogy megmentse a népét, de Raelynn nem akart. Elege volt belőle, csak veszekedést szült közöttük, és kényszeríteni akarták erre, ahelyett, hogy meghallgatták volna.

- Szerintem Antieloba kellene menni. Nem véletlenül kikötő ország. Ha ott sikerülne hajóra szállni kevesebb, mint egy hónapon belül már Inezaldban lennénk – Eliana újfent a javaslatát mantrázta.

- Még jó, hogy csak szerinted. Raelynnek jobb lenne, ha a Tolvajok félszigetén keresnénk valami hajót, hogy átjusson a másik kontinensre.

- De hisz az egy kerülő út. Évekig tartana mire átjutnánk, ha egyáltalán átjutnánk.

- Még szerencse, hogy én is itt vagyok, és segíthetek.

- Ó, ugyan kérlek, Xavier. Fogalmad sincs, hogy működnek a dolgok a Tolvajok félszigetén. Ha a lázadók megneszelnék Raelynn jelenlétét, semmi esélyünk se lenne ellenük. Csak játszod itt magad, de semelyik ötleted sem visz minket előre.

- Vigyázz a szádra, boszorkány – Xavier tekintete vészjóslóan csillogott, még Raelynn is egy picit megrezzent.

- Csak az igazat mondom, tolvaj.

És ez így ment az elmúlt két napban. Ha egyik nyugton volt, a másik neki esett, hogy bebizonyítsa, nem neki van igaza. Ez kezdett nagyon fárasztó lenni, ráadásul senki nem állt ki igazán mellette. Silas lett volna az egyetlen reménye, de a férfi semmilyen módon nem szólt bele párja vitájába. Mindig Raelynn mellett ült, és mosolyogva hallgatta, miközben valamelyik fegyverét tisztította.

- Elég legyen most már! – Raelynn hangja azonnal beléjük fojtotta a szót. – Torkig vagyok azzal, hogy azt hiszitek, ti jobban tudjátok, nekem mi a jó. Eszetekbe jutott, mondjuk engem is megkérdezni, hogy én mit szeretnék? Nem! Tudjátok mit? Én leléptem.

Felkapta a köpenyét és kirohant a fogadóból.

Ahogy az utcákat járta, szüntelenül azon tanakodott, mihez kezdjen. Mióta megismerte ezt a kis csapatot, úgy érezte végre tartózik valahova, hogy hátrahagyott minden rosszat, erre minden ugyanúgy zajlik. Mások döntenek helyette, és a végén csak rosszul sül el minden. Nem akart bűnbak lenni ebben. Hasznos, egy hős szeretett volna lenni, csak épp nem másoknak. Önmagának egyes egyedül.

A nap már lenyugvóban volt, az emberek épphogy lézengtek az amúgy napközben forgalmas utcákon, még a piac is kihaltnak tűnt. A naplemente arany színei régi barátként simogatták az arcát, és mosolyt csaltak a komor arcára. Raelynn ezerszer jobban szerette a naplementét, mint bármi mást. Arra emlékeztette, hogy minden vég lehet gyönyörű, és ez az apró emlékeztető most is megmelengette a szívét.

Tovább sétálva az egyik utca végén egy aranyos szőke hajú kislányt pillantott meg, aki virágot árult. Apró termete ellenére feltűnő jelenség volt, és még Raelynnt is meglepte. A kislányban régi barátnőjére ismert, akitől nem tudott rendesen elbúcsúzni, és már ki tudja, mi lett vele azóta. Még élénken élt benne Penelope utolsó szavai. Menj, keresd meg a saját utadat. Raelynn próbált eleget tenni ennek a kérésnek, de egyszerűen nem ment. A saját útja túl sok fájdalmat ígért, és nem akart többet, egyszerűen nem bírta volna elviselni már. Minden egyes nap újabb emlékeztető volt arra, hogy semmi keresnivalója nincs itt, neki Inezaldban kellene küzdenie. Bárcsak tényleg olyan erős lenne, hogy megtegye, de még Eleanor nővéreit is képtelen volt legyőzni, nem hogy majd Főnixet.