A főnix legendája

19. fejezet

Briellét már másodjára hívatta a herceg, pedig kora reggel volt. Ahogy a hercegi lakosztály felé igyekezett, végiggondolta, hogyan is jutott el idáig. Miután kinevezték a herceg cselédjének, igyekezett a lehető legjobban szolgálni Michael herceget, aki a barátságára vágyott. Könyveket nyomott a kezébe, és küldetett a szobájába, hogy olvassa el őket. Sokszor hívatta magához, hogy ki is beszéljék ezeket a könyveket, gyakran Brielle választhatta ki a herceg öltözékét, és tudta, ha nemes kisasszony lenne, ő kísérné a fogadásokra, és bálokra, ahova elhívták a herceget.

Nagy sokára ért csak a lakosztályba, és amint kopogott az ajtón, a herceg már nyitotta is neki az ajtót. Azonnal be is lett tessékelve, és a herceg az előtér egyik karfájába telepedett le, míg Brielle állva maradt. Nem lett volna helyes, ha leül a hercege jelenlétében.

- Kissé sokáig tartott ideérned – jegyezte meg a herceg bosszús mosollyal az arcán.

- Elnézést kérek, felség. Tudja, nem voltam még... - a mondat felét azonban elcsípte. Ő a herceg, emlékeztette magát. Ha panaszkodni kezd neki, akkor kirúgja őt, már pedig képtelenség, hogy megálljon a lábán egyedül. Vagy hogy a palotán túli élettel szembenézzen.

- Folytassa nyugodtan – mosolygott rá Michael herceg.

Brielle a herceg mosolyát látva majdnem elvigyorodott. Még épp idejében állította meg magát, nem akarta megsérteni a herceget a saját lakosztályában. Vajon sértésnek fogná fel? Eddigi tapasztalatai alapján Michael herceg másra sem vágyott, csak barátokra. Akkor miért épp egy cselédlányban keresi ezt a személyt? Nemesek ezrei állnak sorban a kegyeiért, csinosabbnál csinosabb, és okosabbnál okosabb nők, akik mind műveltek voltak. Brielle mellettük nem csak jelentéktelen volt, de haszontalan és buta is.

Bárcsak a nővére itt lenne mellette. Hiányzott neki a testvére minden áldott nap, mióta elszakították őket egymástól. Az azonban egy kegyetlen este, és kegyetlen emlék volt.

- Elnézést, csak elkalandoztam. Miben lehetek a szolgálatában?

- Tudom, hogy már egy halom könyvet önre bíztam, de még lenne itt egy, amit sürgősen el kellene olvasnia.

- De miért? – bukott ki a szájából önkéntelenül a kérdés.

- Maga értelmesnek tűnik, és akárcsak én, sok időt tölt a könyvtárban. Plusz maga a személyes cselédem, arra kérhetem, amire akarom, nem igaz?

- Persze, felség – hajtott fejet Brielle kelletlenül.

- Baj van? És kérem, legyen őszinte.

Brielle elhallgatott, és nem válaszolt először. Ahogy bele nézett a porcelán kék szemekbe, azonnal megfordult a világa, és a gyomra akkora bukfencet vetett, hogy biztosra vette, a vele szemben ülő herceg is hallotta. Igazából örült neki valahol, hogy a herceg ennyire kitűnteti a figyelmével, és tudta, hogy sok cselédlány lenne a helyében. Sőt, nemes kisasszonyok is sorban állnak Michael herceg figyelméért, ő pedig ezüst tálcán kapta, és mégsem örült neki. Hogy miért nem? Madame Audrey szavai vízhangoztak a fejében, és akárhogy próbálta, nem tudta kiverni a fejéből a kérést. Ő nem volt kém, pláne nem egy kígyó, aki ide óda kúszik, amíg meg nem kapja, amit akart.

- Nem, hálás vagyok a figyelméért. Kérem, nézze el nekem, még tényleg soha nem szolgáltam személyesen a királyi családot, és zavarban vagyok, mert nemigen tudom mi is pontosan a feladatom – hazugság volt minden egyes szava, miközben tele volt színtiszta igazsággal is. Brielle nem akart hazudni, de igazat sem mondhatott.

- Nos, emiatt felesleges aggódnia. Egyenlőre annyit szeretnék, hogy a könyveket, amiket elküldtem önnek, és odaadtam, olvassa el. Szeretném kibeszélni ezeket a könyveket, de nemigen tudom kivel. Talán majd önnel, kisasszony.