A főnix legendája

31. fejezet

Brielle padlót súrolt. Már kettő hét is eltelt, mióta Madame Audreyval beszélt, azóta viszont egy szót sem hallott felőle, és ez felettébb aggasztotta. Ugyanakkor viszont zaklatni sem akarta gyámját, így is nehéz és veszélyes volt számára, hogy a palotában maradt, hát igyekezett meghúzni magát. Nem akart teher lenni Madame Audrey számára.

Ahogy a habos vízbe mártotta a kefét, halkan dalolászott, nem igazán zavarta most senki sem. Az igazat megvallva ebben az időben nem is fogják, Robert király és Michael herceg ebédre vendégeket hívott, az egész királyi tanács, és még számos fontos nemes vendégeskedett most náluk, így nyugodtan takaríthatta a palota északi szárnyát, ahol amúgy sem időzött nagyon senki.

Brielle rettentő sokat tanakodott az utóbbi időben, főleg, hogy az ideje nagy részét egyedül töltötte. Az igazat megvallva rettentően félt, hogy Robert király leleplező őt, vagy rájön, hogy hallotta a terveit Főnix felélesztésével kapcsolatban. Nem is értette, miért akarta ezt Robert király, de Brielle úgy érezte felesleges lenne megtudakolnia. Nem mintha az megmentené az életét, vagy visszatekerne az időt, amikor még nem tudott erről.

Felállt egy pillanatra, és a hatalmas üvegablakhoz lépett. Épp csak, hogy dél múlt, a nap kellemes meleg fényével megvilágította Tűzvirágfa kertet, ami a volt királynő személyes ajándéka volt Robert királytól. A vörös fák mintha égtek volna a napfényben, és Brielle mégis valahogyan rettentően szépnek és megnyugtatónak találta. Ezért is szeretett az északi palota szárnyban dolgozni, innen tökéletesen jól rálátott a királynő kertjére, amit azóta a király vörös rózsákkal körbeültetetett, valamint a kert közepén látható hatalmas tó, tele tavirózsával is pompásan nézett ki. Brielle azt kívánta, bárcsak ő is ilyen ajándékot kapna valakitől, valószínűleg minden szabad percét ott töltené.

Ám sosem fog ilyen ajándékot kapni.

Brielle lassan visszafordult a munkához, és csendben súrolta tovább a fehérmárvány padlót, miközben a gondolatai közé Michael herceg is beköltözött. Az elmúlt két hétben a koronaherceg is elfoglalt volt, aminek valahol picit örült. Minthogy Michael herceg sem zaklatta őt, több ideje volt ötletelnie, hogy mégis mit kellene kezdenie magával. Néha tanakodott azon, vajon, mit csinál a herceg, ám ez zavarta most a legkevésbé. A koronaherceget sok minden leköthette, és Brielle nem panaszkodott miatta.

- Min gondolkozol ennyit?

Az egyik cseléd volt az, aki ugyanebben a szárnyban dolgozott, úgy tűnt, már végzett a dolgával.

- Csak elkalandoztam – jegyezte meg félénken Brielle.

- Felesleges bármin is törnöd a fejed, a herceg úgy sem akar téged.

Brielle megilletődött a szavai hallatán, de nem mondott semmit. A herceg volt most a legutolsó gondolata, főleg nem akart bármit is Michael hercegtől. A cseléd kommentje attól még fájt neki.

- Én visszamegyek a szállásra, Brielle, mert kész vagyok. Javaslom, igyekezz, este nekünk is segítenünk kell a vacsoránál.

- Igyekszem majd – biccentett óvatosan, és visszamerült a munkába.

Ტ

Brielle a vacsorai gálára készülődött, amikor levele érkezett Madame Audreytől, hogy sürgősen találkozni akar vele. A lányt meglepte, még sosem kérette őt ennyire sürgetően, ezért elkezdett aggódni, hogy valami nagyon rossz történhetett. Igyekezett hidegvérrel gondolkodni, lehet, hogy csak valami nagyon fontosat akar vele a gyámja megosztani. Nem minden hír rossz hír, nyugtatta magát, és szép lassan elindult a madamehoz.

A hosszú folyosókon szinte végszáguldott, és így is úgy érezte, mintha későn érkezne meg Madame Audrey lakosztályához.

Az ajtó tárva nyitva volt, bent két katona, akik elkezdték kihurcolni a leharcolt külsejű nőt. Brielle gyorsan elbújt a folyosó egyik sarkába, ahonnan tökéletes rálátása volt mindenre, és onnan nézte végig, ahogy még négy katona bemegy Madame Audrey lakosztályába, és feltúrják az egész helyet. Mintha keresnének valamit.

Brielle a szája elé kapta a kezét, és igyekezett nem sírni a jelenet láttán. Fogalma sem volt, hogy mi történt, de rettenetesen félt. Még soha éltében nem látott ennyi katonát a gyámja körül, és ahogy tartották a nőt, úgy érezte, valami borzalmas dolog történt.

- Hol van?

- Azt hiszed, megmondom a király kutyáinak, hol keressétek? Ostobák vagytok – válaszolta Madame Audrey hozzá nem illő stílusban.

Az egyik katona egy diadalittas mosollyal lépett ki a lakosztályból, és egy pillanatra Brielle láthatta is, hogy mi van a kezében. Az a kis kék ládika, amit ő hozott el Anthonytől, a lázadó férfitől. Meglepődött, hogy vajon miért kelhet ez nekik olyan nagyon, amikor a folyosó végén megjelent Robert király, egy győztes mosollyal az arcán.

Az egyik katona a kezébe nyomta a ládikát, mire elégedetten elvigyorodott. Briellét kirázta a hideg ettől a mosolytól.

- Végre – felnyitotta a ládika tetejét, és megnézte a tartalmát. Akármi is volt az, örült neki. – Azt hitted elrejtheted ezt előlem a saját házamban, Audrey? Naiv vagy, mint mindig.

- Te pedig öntelt, mint mindig, de ugye a róka csak a szőrét változtatja természetét nem.

- Kedves tőled, hogy megőrizted ezt nekem, majd én is jó gondját viselem – csukta be a ládika tetejét. – Őrök – intett a nő felé. – A tömlöcben a helye.

Ezzel elsétált, vissza sem nézve.

Brielle a sarokban hangtalanul elsírta magát. Nézte, ahogy elhurcolják a gyámját, az egyetlen embert a földön, aki törődött vele ennyi éven át, és még elbúcsúzni sem tudott tőle. Egy pillanatra Madame Audrey visszanézett, és akár észrevette Briellét, akár nem, intett a lakosztálya felé a fejével, majd hagyta, hogy elhurcolják őt a katonák.

Brielle egy pillanatra lekuporodott a földre, és hagyta, hogy a néma könnyek végigcsorogjanak az arcán, majd egy durva kézmozdulattal letörölte őket. Erősnek kell maradnia, mert a Madame mondani akart neki valamit, és most a lakosztálya felé intett. Talán hagyott ott neki valamit, ami segíthet neki. Így felállt, és bement a most már teljesen üres lakosztályba, egyenesen a dolgozószoba íróasztala felé vette az irányt.

Az egyik fiókban meg is találta a levelet, amit Madame Audrey a számára hagyott. A levélben szereplő kézírás azonban nem a gyámjához tartozott, hanem feltehetőleg egy férfiéhez.

A rövid levélben Anthony, a lázadók egyik vezetője válaszolt neki. Holnap délben érkezik ide érte hajóval, és elviszi a Tolvajok-félszigetére, ezzel pedig engedi beállni őt a lázadók közé, ahogy azt előző levelében Brielle kérte.

Brielle zsebre vágta a levelet, és úgy döntött, ideje a kezébe vennie a sorsát, és ideje azt tennie, amit két hete kellett volna; elhagyni a palotát.