A főnix legendája

10. fejezet

Eliana tízedjére mérte végig az aprócska házat, de nem mozdult meg. Nagyjából egy hete volt úton, ez idő alatt semmilyen veszéllyel nem találkozott, erre az erdő ehhez az apró házhoz sodorta, ami bűzlött a gonoszság és halál szagától. Egy fa mögött állt, és a ház egyetlen lehetséges lakója éppen a ház tornácán sírt, így észre sem vehette őt.

Egy pillanatig arra gondolt, talán jobb lenne, ha megfordulna, és másfele menne, elvégre Theros határában van, innen kerülővel is eljut legfeljebb 10 nap alatt Pelanba. De ha itt marad, akkor talán kiderítheti mi történt a lánnyal. Nem mintha kifejezetten kíváncsi természet lenne, de a szag, ami az orrába költözött, és a megérzése nem hagyta nyugodni. Pár pillanatig hezitált, de Eliana végül döntött. Macskaszerű ruganyossággal mászott fel az egyik fára, és onnan mérte végig újra a lányt. Amikor először pillantotta meg, érezte, hogy valami nem stimmel vele, de az illatát nem fújta felé a szél, emiatt akár azt is gondolhatta, hogy ez a mérhetetlen bűz belőle áradt. Kicsit oldalra billentette a fejét, de mozdulatlanul ült a fa ágán.

Ekkor lépett ki a házból egy férfi.

Szőke haját már messziről kiszúrta volna az ember, de az övén megbújó két tőrt már csak akkor vették volna észre, amikor az beleáll a szívükbe. Eliana szinte érezte a félelmét, pedig messze volt tőle. Ennek a félelemnek azonban más illata volt. Talán aggodalom volt ez? Végülis abból, ahogy a lányra nézett, simán elhitte, hogy csak ennyiről lenne szó.

Nézte, ahogy a férfi pár pillanat hezitálás után a síró lányhoz lép, leül mellé, és hagyja, hogy kisírja magát a vállán. Szóval tényleg aggodalomról van szó. Elianának persze fogalma sem volt, miért aggódott, de a ház aurája, és illata nem volt túl bíztató. Vajon miért sodorta ide akkor az erdő?

A szél feltámadt, és megbolygatta Eliana fáját, amitől egy egész pillanatra elvesztette az egyensúlyát. Oké, megértettem, morogta magában, és feldolgozta, hogy ennek a két embernek szüksége lesz rá. Igaz, hogy semmit nem tud róluk, de az erdő és a szél együttesen döntöttek a boszorkány sorsáról. Egyáltalán nem volt véletlen, hogy itt ült, de azért remélte, hogy most nem keveredik bele nagy galibába. El kell jutnia Pelanba minél előbb, és nem akart két magatehetetlen fiatalt ápolgatni. Nem mintha ő annyival idősebb lett volna, sőt. A férfival biztosan egykorúak voltak, de a síró lány fiatalabb volt nála. Nem sokkal, talán egy-két évvel.

Még gondolkozott, mihez kezdjen a kialakult helyzettel. Odamehet vagy figyelheti őket messziről. Mindkettő egyszerű és nehéz egyben, de egyikhez sem fűlőtt a foga. Sóhajtott egyet és tanakodva mérte végig a párost újra. Már nem ölelkeztek, úgy tűnt a lány megnyugodott, és a férfi aggodalma is alábbhagyott. Helyes, gondolta magában és továbbra is őket szemlélte. Az egyértelmű volt, hogy nem olyan régen találkoztak, de valamiféle fura bizalmi kapcsolat volt köztük. Eliana meg volt győződve róla, hogy korábban, mintha már látta volna férfit, de sokat utazott, és sokféle tolvajjal is volt dolga. Talán csak egy hasonmás.

A szél ismét feltámadt, ezúttal erősebben, így Eliana teljesen kibillent az egyensúlyából és leesett. A zuhanás nem volt hosszú, szinte azonnal belevágódott a korhadt avarba, így a sűrű haja tele lett falevelekkel, és a zöld színű köpenye is csupa por lett.

- Hogy az Istennő nyilazzon ketté! - Pattant fel dühösen és kezdte el leporolni magát.

Eliana legnagyobb gondja korántsem ez volt. De még mennyire, hogy nem. Azzal, hogy leesett a fáról, felfedte a búvóhelyét, és bár gyorsan a fa mögé bújt, biztos volt benne, hogy valamelyikük meglátta. Nincs ezzel semmi gond, bár messziről szívesebben figyelte volna őket egy darabig, mielőtt ténylegesen színre lép, de úgy látszik a szél máshogy gondolta.