A főnix legendája

24. fejezet

Kora reggel volt. Raelynn egyedül ébredt, ahogy az elmúlt pár napban tette, most azonban kikelt, és már felöltözés után kimászott az ablakon, fel a tetőre. Fent ülve végre egy pillanatra szabadnak érezte magát, a hangok, az aggódás csillapodott az elméjében. A Nap meleg fénye körbeölelte a vállait, ő pedig nyugodtan hátradőlt, és elfeküdt.

Nem volt szüksége társaságra. Nem volt szüksége beszélgetésre, még csak egy másik ember jelenlétére sem vágyott, habár Penelope hiánya felmerült egy másodpercig. Vajon kolostori barátnője hogy érzi magát, mióta elment? Kár volt ezen rágódni, már a hangját se tudta volna felidézni, mintha egy teljesen másik életet élt volna azóta. Társai lettek, bajtársai, akik mindenáron óvták és védték őt, ahogy erre szüksége volt.

A Nap szép lassan betöltötte az eget narancsos színeivel, és Raelynn felült, hogy megcsodálja egy új nap kezdetét. Úgy látszik, ez a szokása sosem fog elhalványulni, vagy elfelejtődni, akármilyen messze kerül az életének attól a szakaszától, ahol ő még senki sem volt. Nézzenek rá most, mennyivel másabban látja a világot, az életet, és önmagát. Végre elfogadta a sorsát, végre szabad volt, és mégsem volt az. Már nem emlékezett a valódi szabadság érzésére, mert a Vörös Istennő szabályai béklyózták meg őt, ahogy előtte a kolostor tette.

Talán ez az ő sorsa, szabályok és jóslatok furcsa keveréke.

Raelynn megrázta a fejét, és felhúzta a mellkasához a térdeit, majd átölelte és hagyta, hogy néhány könnycsepp önálló útra kelljen, és távozzon. Minden egyes könnycsepp megszabadította az érzéstől, hogy a saját életében örökre fogoly marad, mindegy mennyit tesz ellene.

- Engedd ki nyugodtan – csendült fel egy ismerős hang mellette.

- Tessék? – Raelynn felkapta a fejét, és megtörölte az arcát.

- Előttem nem kell szégyenkezned – mosolygott rá halványan a lázadók anyja. - Tudom, hogy nehéz, amin keresztül mész. Felesleges ezt a terhet úgy cipelned, mintha tollpihe lenne. Nem az, és ezt te is tudod. Engedd, hogy fájjon, engedd meg magadnak a félelmet. Hidd el nekem, hogy nem lesz jobb, ha eltemeted magadban. Miért is lenne jobb?

- Mindenki azt várja tőlem, hogy erős legyek, és nem tudom, hogyan bizonyíthatnám be. Gőzöm sincs, mivel kéne bebizonyítanom ezt, azon kívül, hogy legyőzöm Főnixet, akit nem is ismerek.

- Már erős vagy, Raelynn. Senki nem vár tőled többet, igaz kevesebbet sem, mint amit az Istennő adott neked. Képességed van, célod. Becsüld meg, Raelynn, mert nem mindenki olyan szerencsés, min te.

- Ez közel sem szerencse, Ingrid. Én igyekszem, de mintha semmi nem segítene közelebb a célomhoz.

- Eszedbe fog jutni a megoldás, emiatt ne aggódj. Vagy a kőtábla miatt aggódsz? Van egy másik fele, ha emlékszel.

- Mégis hol?

- Jó kérdés. Te nem tudod, igaz?

- Szerinted ezt tényleg megkérdezném, ha tudnám? Te viszont tökéletesen tisztában vagy vele, hogy hol van, nem igaz? Mégsem mondod el. Miért?

- Nem az én feladatom ebben segíteni. Már így is segítettem az első kőtáblánál. Nem adhatom a kezedbe a megoldást, neked kell rájönnöd.

- Ingrid, ezzel nem segítesz, sőt. Rontasz a helyzeten. A te segítségedet kérem, mert tudom, hogy tisztában vagy a dolgokkal, jobban, mint én, a kiválasztott. Ha mégsem segítesz, ám legyen, de akkor ne hátráltass minket, azzal, hogy itt tartasz engem és a társaim, vagy, hogy nem engeded Xaviert a közelembe.

- Eddig nem zavart, hogy megtettem.

- De most már zavar. Xavier mentett meg eddig mindig, és miatta vagyok most életben. Ha Anthony nem hoz ide, már Inezaldban lehetnék.