The Scorch Trials: Return of the Angel

Ötvennegyedik fejezet

A nap vörös korongként kelt fel azon a hajnalon, mintha az éjjel kiontott vér színezte volna el.

Akik megmaradtak, egész éjjel a romokat takarították és a halottakat gyűjtötték össze, megadva nekik a végtisztességet - még a VESZETT elhunyt katonáinak is. A Jobb Kar ezen sejtjének alig a fele maradt meg és alig nyolc gyerek a húszból. Minden tekintetben egy katasztrófa volt az éjszaka, és még annak sem nagyon tudtak örülni, hogy legalább ennyien megmaradtak. Gyászolták az elvesztette bajtársaikat, az elrabolt barátokat és mindannyian reményvesztve tették a dolgukat.

Csalódottan. Üresen. Legyőzötten.

Lucy az éjjelt egy kimagasló sziklaszirt tetején töltötte, egy pillanatra sem hunyva le a szemét. Nem beszélt senkivel, csupán nézte az előtte elterülő tájat, az általa felperzselt földet, ami még mindig eregette magából a füstöt. Kezében a táblagépet szorongatta, amit sikerült előásnia a sátor romjai alól és amit egész éjjel tanulmányozott. A rajta lévő fájlok tartalmát, a kódokat, az alaprajzokat, a helyeket, neveket, mindent átnézett. Az általa írt levelet már fejből vissza tudta mondani, annyiszor olvasta el. Szárnyai behúzott állapotban pihentek maga mögött, időnként belekarcolva a talajba, mikor pózt váltott.

Most, hogy a nap már felkelt, ennek szentelte a figyelmét. A szárnyak „tollai" visszaverték a rájuk eső fényt, mint sok-sok apró penge, színük fémes vörösre hasonlított, mintha az általuk kiontott vér örökre beszínezte volna. Ha kinyújtotta őket, talán öt méter is lehetett a fesztávolság. Leginkább egy hatalmas sas szárnyára hasonlított: erős volt és fenséges.

Ám mégsem jelentett szemernyi különbséget sem.

Lucy megrázta a fejét. Az éjjel sokszor merült el az önsajnálatban, de aztán mindig rájött, hogy ezzel semmire se megy. Ezzel nem segít se Minhónak, se Arisnek vagy Sonyának, a többi gyereknek pedig végképp nem. Hiába tűnt lehetetlennek, hiába volt egyenlő az öngyilkossággal, nem tudott ölbetett kézzel ülni és nem csinálni semmit.

Addig nem, amíg a VESZETT létezik.

Pillantása a gyűrűre esett, amin szintén megtört a hajnali napfény. Így látszódott csak igazán, mennyire régi és viseltes ékszer volt ez, de a lány ezt észre sem vette. Nem, ő Newtot látta maga előtt, valahányszor a gyűrűre nézett és arra, mennyire utálni fogja, mikor előáll az ötletével. Ám abban talán ő is egyetértett, hogy Minho nélkül képtelenek lennének továbblépni. Addig nem mondanak le róla, amíg él és lélegzik.

Különben is, Lucy megígérte neki, hogy megmenti. Nem vonhatja vissza a szavát, nem vallhat kudarcot még egyszer.

A nap közben egyre magasabbra emelkedett az égen és a hajnal lassan reggelbe fordult. A Jobb Kar tagjai lassan befejezték a romok átfésülését, megmentették, ami menthető volt és most a legtöbben leültek egy helyre és meredtek maguk elé. Lucy a tekintetével megkereste az ismerősöket: Serpenyő csak ült és nézett el a távolba, Newt a sátrak maradványai között járkált, Thomas valamit pakolt, Jorge és Brenda egymás mellett ücsörögtek, míg Vince és Harriet a halottakat takarták be. Egy darabig kutatott Minho után, de aztán eszébe jutott a szörnyű valóság.

Ő már nem volt itt velük.

Ő már a VESZETT-nél volt és ki tudja, milyen szörnyűségeken kényszerítik most keresztül. Ki tudja, miket kell kiállnia addig, míg Lucy össze tudja szedni magát annyira, hogy elmenjen és megmentse?

Ez volt az a gondolat, ami végleg kicsapta a biztosítékot. Mégis mit csinál? Itt ül és sajnáltatja magát, gondolkozik a semmin ahelyett, hogy terveket gyártana és az ellentámadást szervezné? Hagyja, hogy mindenki teljesen leeresszen és elveszítse a reményt?