The Scorch Trials: Return of the Angel

Tizenharmadik fejezet

Ahogy a nap lassan ereszkedett a horizonton, Lucyt egyre csak az a probléma foglalkoztatta, hogy hol is tudnának tábort verni éjszakára. Tudta, hogy amint lebukik a nap, nemcsak rohamosan fog sötétedni, de a levegő is kezd majd nagyon gyorsan lehűlni. Addig kell egy biztonságos területet találniuk, amíg látnak, mivel az elemlámpákkal a nyílt utcán csak felhívnák magukra a figyelmet.

Igen, de hol tudnák meghúzni magukat úgy, hogy még tüzet is tudjanak rakni, hogy éjjel ne hűljenek ki?

Ám ahogy sorra mászták meg a törmelékdombokat és a kisebb homokdűnéket és a nap pedig csak ereszkedett lefelé, a lány tudta, hogy kezd kifutni az időből. Jó ideje nem is szólt egy szót sem, csak a toronyházakat szemlélte maguk körül és egyre kapkodóbb mozdulatai kezdtek feltűnni a többieknek is.

- Luce, lenyugodnál végre? - elégelte meg Newt elsőként a lány némaságát.

- Nem, mert mindjárt besötétedik és nekünk még nincs fedezékünk éjszakára - felelte ingerülten Lucy.

Mivel épp egy nagyobb homokdűnén voltak, látták maguk előtt a város határát, ahol már ritkultak az épületek és nőttek a homokdűnék, és mögötte a hatalmas sivatagot, ami felé a nap is haladt. A hegyeket még mindig csak sejteni lehetett a távolban, de Lucy bízott benne, hogy jó irányba vezeti a többieket. A rúdból készített egy hegesztőszemüveget, majd feltette és az ujjait használva megnézte, mennyi van még az égitest és a horizont között.

- Nincs sok időnk - jelentette ki, ahogy levette a szemüveget és visszaváltoztatta azt a rúddá. - Negyvenöt perc múlva lemegy a nap.

- Ezt meg honnan...? - hápogott Serpenyő, de mindenki meglepetésére Minho válaszolt a lány helyett.

- Egy ujj tizenöt percnek felel meg. Ahány ujjad fér a nap és a föld közé, annyiszor kell megszorozni. - Megvonta a vállát. - Egyszerű.

- Persze, annak, aki Futár...

- Ezt később - zárta rövidre a beszélgetést Lucy, majd Minhora pillantott. - Mit gondolsz, holnap elérjük a nyílt terepet?

Minho is hunyorítva szemlélte a horizontot és mellé lépett, hogy biztosan ugyanazt lássák.

- Azt mondom, hogy olyan két mérföld lehet, talán annyi se - vélekedett. - Ha sima lenne az út, akkor három óra alatt odaérnénk, de ezekkel a bökött roncshegyekkel tarkítva szerintem egy fél napba fog telni.

- Akkor napkeltekor indulunk majd - jelentette ki Lucy. Megelégelve a keresgélést, és mert sürgette őket az idő, kiválasztotta a közelükben a legmagasabb toronyházat, aminek viszonylag épek voltak a falai és hiányoztak az ablakai, és rámutatott. - Az egyik magasabb szinten verünk majd tábort, ahol jól rálátunk a környékre, de ami még fedve van, hogy föntről ne vegyék észre a tüzet.

- És hogy fogunk oda feljutni? - érdeklődött Winston epésen. - Merthogy a mai után nincs kedvem még többet fölfelé mászni.

- Azt bízzátok rám - söpörte félre a kérdést Lucy, majd elindult. - Gyertek, mozogjunk, még világosban akarok felérni.

Ő és Thomas magasabb tempóra kapcsoltak, amit egyedül Minho volt képes tartani, de a többiek is igyekeztek. Ennek a nagy sietségnek azonban az lett a böjtje, hogy jó néhányszor megindult alattuk a homok vagy a törmelék, és így mindig lassítaniuk kellett, mikor fölfelé vagy épp lefelé haladtak. Ennek köszönhetően húsz percbe is beletelt, mire elérték a kiszemelt felhőkarcoló lábát, amit ugyanúgy homok borított.

- Oké - zihálta Lucy. - Gyorsan felmegyek és körülnézek, addig...

- Nem - szakította félbe Newt azonnal. - Nem mész egyedül, megbeszél-