The Scorch Trials: Return of the Angel

Negyvenhatodik fejezet

Lucy agya rövidzárlatot kapott. Még az eddigi információkat se tudta rendesen felfogni, de ezt az utolsót képtelen volt megemészteni. Az agya nem volt hajlandó befogadni, még csak elismerni sem azt a tényt, hogy Newt... hogy mit próbált meg. Az is nehezítette a dolgát, hogy egy emlék egyre kétségbeesetten akart a felszínre jutni, de a fehér köd még mindig elfedte előle. Ám tudta, hogy már csak idő kérdése, amíg feloldja ezt magában.

Newt eközben megdörzsölte a szemét és egy mély sóhajjal igyekezett visszafojtani a könnyeket.

- Elkeseredtem - mondta remegő hangon. - Egy olyan hullámvölgyben voltunk, ami talán a legtöbb áldozatot követelte az első napok óta. Sokan adták fel a kilátástalannak tűnő harcot. Csak abban a hónapban hárman éjszakáztak kint az Útvesztőben szándékosan. Mások a Doboz után ugrottak, míg mások simán csak... - Elharapta a mondatot és megrázta a fejét.

Lucy úgy érezte, mintha a szíve elhagyta volna a testét. Sírni akart, ordítani, tombolni, de egy hangot se tudott kiadni. Nem tudta elképzelni, képtelen volt elhinni, hogy Newt, ez a kedves, okos és hihetetlenül erős srác egyszer feladta a harcot. Hogy nem látott más kiutat, mint a halált.

Newt, aki jobban hitt benne, mint bárki más. Aki mindig összetartotta a tisztársakat, aki ez egész Tisztás lelke és védelmezője volt. Newt, aki mindig mindenkit óvott és féltett, különösen azokat, akik a szívéhez közel álltak. Newt, akinek erősebb volt a hite, mint bárkinek, akit a lány valaha ismert.

Newt, aki egyszer feladta a reményt.

- Az a sok halál, a barátaim halála... - Végigfolyt egy könnycsepp az arcát, de nem törölte le. - De mégis az tett be igazán, hogy... hogy éreztem, hogy valami hiányzik. Nem tudtam, ki voltam, hogy hol voltam és miért voltam ott, de sokkal jobban fájt az üresség, ami bennem volt. Úgy próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy tettem a dolgom az Útvesztőben, futottam, kerestem a kiutat és próbáltam mindenkiben tartani a lelket, de... De valahányszor meghalt valaki, mindig csak arra tudtam gondolni, hogy egy újabb embert vesztettem el, hogy újra elbuktam, mert képtelen voltam vigyázni rájuk. És így az üresség csak nőtt és nőtt. Végül nem bírtam tovább.

Hiába akarta megállítani, hiába nem akart erről hallani, Lucy nem tudott szólni. Túlságosan megdermesztette a sokk és a fájdalom, hogy Newt mennyit szenvedett anélkül, hogy ez bárkinek feltűnt volna. Hogy azért, mert a szíve csak kedvességgel és szeretettel volt tele, nem mutatta ki soha a saját fájdalmát, hanem csak másokéval foglalkozott.

És az Útvesztő ezt kihasználva képes volt megtörni őt.

- Gyűlöltem azt a helyet - folytatta Newt erőtlenül. Úgy tűnt, most, hogy elkezdett beszélni, képtelen volt abbahagyni és csak mondta tovább; Lucy pedig nem tett mást, csak hallgatott. - Gyűlöltem minden egyes porcikámmal. Gyűlöltem, hogy elloptak tőlem mindent, és betettek oda kínlódni, nézni, hogyan hal meg körülöttem mindenki, miközben nem tudok ellene tenni semmit. Így aztán egyik reggel korábban keltem, és kiszaladtam az Útvesztőbe. Jó messze a Tisztástól felmásztam az egyik falra, majd...

Zuhan.

Newt zuhan.

Lucy látta lelki szemei előtt. Nem csupán elképzelte, hanem látta: látta, ahogy a teste magatehetetlenül zuhan a mélybe és ő nem tehetett mást, csak nézhette... Elhomályosodott a látása, ahogy a gát áttört, ahogy a fehér köd Newt szavai hatására felemelkedett és ő megláthatta azt egy víztükrön át, amit elfedett; azt, ami őt is végérvényesen megtörte.

Egy hatalmas terem, tele monitorokkal. Mind az Útvesztőt, a Tisztást és a tisztársakat mutatja. Thomas egyedül dolgozik itt, ő tartja szemmel az Útvesztőben lévőket. A középső, nagy képernyőn egy összevágott videót néz, és minél tovább tart, annál jobban elkeseredik. Lucy az ajtóban áll, és földbe gyökerezett lábakkal nézi a képet, amit a késlégy közvetít.