The Scorch Trials: Return of the Angel

Tizenkilencedik fejezet

Másnap sikeresen bealudtak és arra ébredtek, hogy majdnem mindannyian hőgutát kapnak a tűző naptól. Mikor kimásztak a konténerből, arra számítottak, hogy kint elviselhetőbb lesz, de igazság szerint sokkal rosszabb volt. Előttük nem volt semmi, csak kövek és por narancssárga tengere; a horizont vonalán a forró levegő remegő áramlatai gőzként gomolyogtak, lebegtek lassan felfelé, mintha minden élet ezen a földön a felhőtlen, izzó égbolt fáradt kékjébe olvadna bele. A napkorong fehéren izzott és alig egy perc alatt kiszáradtak a perzselő hőségben.

Mivel előtte a forró levegő reszketve csillogott, minden, a talajhoz közeli dolgot felismerhetetlen délibábbá kenve szét, így Lucy tekintete a távolban lévő hegyekre vándorolt, amiknek már ki tudta venni a kopár lejtőit, bár a csúcsai vibrálni látszottak a forróságban.

- Milyen messze lehetnek? - kérdezte Newt, kabátját a feje fölé tartva, hogy védje magát a napszúrástól.

- Talán hatvan mérföld - vélekedett Minho, hunyorogva szemlélve a messzeséget. - Nehéz megmondani a levegő fordozódása miatt.

- Induljunk el, és meglátjuk, mennyit tudunk haladni - jelentette ki Lucy, és visszament a konténerbe, hogy összeszedje a cuccait. - Lehet, hogy át kell állnunk az éjszakai gyaloglásra, de már nem időzhetünk itt sokat, mert a készleteink nagyon fogynak.

- És azokat honnan fogjuk... - kezdte volna Serpenyő, de ekkor Thomas izgatottan a szavába vágott.

- Srácok, a várost láttátok?

- Milyen várost? - egyenesedett fel Lucy és kisietett a fiúhoz, aki már indulásra készen várakozott kint.

Thomas a hegyek irányába mutatott. A lány elsőre nem látott semmit a forró levegőáramlatok miatt, de aztán, mintha a földből tört volna elő, zömök épületek csoportját fedezte fel, amik úgy kuporogtak egymás mellett, mint egy rakás sorsára hagyott doboz. Ilyen távolságból lehetetlen volt megállapítani, mekkora is valójában.

- Serpenyő, ott a válasz a kérdésedre - veregette meg a sötét bőrű fiú vállát Lucy, majd a kabátja takarása alól végignézett a többieken, hogy lássa, hogyan állnak, de már mindenki menetkész volt. - Rendben srácok, ha mindenki kész, akkor menjünk.

Tíz perc kellett hozzá, hogy teljesen kiszáradjon. A torka utánozni akarta a körülötte lévő sivatagot, a ruhái már teljesen átnedvesedtek és ekkor kezdte igazán értékelni a korábbi épületeket, amik árnyékot adtak. Körülöttük nem volt semmi, csak pusztaság és por; már nem is sivatag volt ez, hanem felperzselt föld, mintha egy atomháború mindent elpusztított volna rajta és még a homok sem tudott megmaradni. Ennek ellenére rendületlenül vezette a többieket, de érezte rajtuk, hogy ők is sokkal jobban fáradnak, mint eddig, pedig nem is kellett dűnéket mászniuk. Ezt orvosolandó, Lucy sokkal gyakoribb szüneteket iktatott be a menetelésbe és még akkor is, mikor végigsüvített egy széllökés a kietlen pusztaságon, nem hozott számukra elég felfrissülést.

Senki sem szólt egy szót sem, hiszen a beszéd is csak pazarolta volna az energiájukat. A kabátokat a fejük fölé tartották, mint valami lepedőt, hogy védje őket a napszúrástól, de a hőség ellen nem volt ellenszerük. A lány menetelés közben azon gondolkodott, hogy talán jobb lett volna, ha éjszaka haladnak, de ez a forróság egyszerűen lehetetlenné tette azt, hogy napközben pihenni tudjanak, és anélkül pedig nem lett volna értelme megállni. Meg aztán a föld maga is olyan forró volt, hogy nem tudtak volna elfeküdni rajta anélkül, hogy elevenen megsülnének.

Gyaloglás. Pihenés, evés, ivás. Gyaloglás. A forróság úgy ölelte őket körül, mint egy száraz óceán, amit át kell úszniuk. A szél most erősebben fújt, több port és morzsalékot kavart föl, mint amennyi enyhülést hozott a hőségben. Vadul tépte a kabátokat és pulcsikat, amelyeket így nehezebben tudtak kézben tartani. Lucy folyamatosan köhögött, és dörgölte a szeme sarkába gyűlt koszt. Amikor ivott, minden egyes korty víz után még többet követelt a szervezete, miközben a készleteik vészesen leapadtak. Ha a városba érve nem találnak friss vizet...