The Scorch Trials: Return of the Angel

Negyedik fejezet

Thomas mozdulatlanul feküdt. Csak meredt a felette lévő ágy aljára, amiben Newt pihent, de abból ítélve, hogy szinte tíz másodpercenként mindig átfordult a másik oldalára, az ő éjszakája se volt éppen nyugodt. Bár igyekezett higgadt maradni, és nyugalmat erőltetni magára, Thomas látta rajta, hogy ő is legalább annyira ideges a lányok (főleg Lucy) miatt, mint ő. Az, hogy elválasztották őket tőlük, kicsit sem volt biztató, ráadásul az étkezdében lejátszódott jelenet alapján egyáltalán nem úgy tűnt, hogy egyhamar visszaengednék őket hozzájuk. És az egy dolog, hogy Teresát elkísérték mellettük, de Lucyt azóta sem látták. Mintha elnyelte volna ez a hatalmas épület. És ez Thomasnak egyáltalán nem tetszett.

Persze, megértette a fiúk látszólagos érdektelenségét. Ők sokkal hosszabb ideig kellett az Útvesztőben éljenek, emiatt nekik már ennyi is elég volt, hogy gondoskodtak róluk és nem nyomtak percenként valami szörnyűséget az arcukba. Ám Thomas érezte, hogy valami nem stimmel. Olyan volt ez, mint a Futársága vagy az, hogy az Útvesztő ismerős volt neki már a kezdetektől fogva. Amolyan hatodik érzék.

Persze, nem ez volt az egyetlen, ami ébren tartotta őt. Ugyanis valahányszor lehunyta a szemét, látta maga előtt, ahogy Chuck beugrik elé, hogy a testével védje meg őt Gally lövésétől. Hallotta Lucy zokogását, látta vigasztalhatatlan arcát, amit ráadásul mintha nem először vett volna szemügyre. Valahol az agya hátsó részében egy homályos emlék tört a felszínre, de épp csak annyira, hogy biztos legyen benne: nem ez volt az első alkalom, hogy Lucy átesett ilyen fokú kétségbeesésen. Ám hiába próbált visszaemlékezni, semmit sem tudott a körülményekről.

De ahhoz pont eleget tudott, hogy soha ne akarja ezt az arckifejezést újra látni az arcán.

Épp emiatt aggódott érte, néha már jobban, mint Teresáért. Lucy mindig igyekezett keménynek és elpusztíthatatlannak mutatkozni (fiúk között élt két hónapig, mégis mit várt?), de ez nem jelentette azt, hogy az is volt. Nem mintha nem tudná megvédeni magát, de teljesen más az, ha az érzelmei által teszik őt tönkre. Thomas nagyon félt tőle, hogy Chuck halála mennyire fogja őt megviselni, mert abból kiindulva, ahogy ő érezte magát, Lucynak nagyjából ezerszer rosszabb lehetett.

Ő mindig úgy érezte, hogy Chuck inkább volt a kisöccse, mint a fia, de attól még örömmel ment bele ebbe a „papás-mamás" játékba, ha a fiút ez boldoggá tette. Lucy azonban igazi anyjaként viselkedett és úgy is élte meg az elvesztését. Ettől függetlenül érezte, hogy az, hogy Chuck létezett és ezekre a szerepekre kérte őket, akaratlanul is összekötötte kettejüket. És az alapján, ahogy a lány viselkedett, ahogy odafigyelt rá, Thomas tudta, érezte, hogy számára ez a kötelék nem szűnt meg, hogy mindent meg fog tenni azért, hogy megvédje, hogy ne veszítse el őt is.

Vagyis Thomasnak kötelessége volt ugyanezt megtenni. Tartozott ennyivel Chucknak, hogy vigyázni fog a mamájára.

Gondolataiból halk motoszkálás hangja szakította ki. Mintha egyenesen a falakból szólt volna. Thomas lassan felült, miközben feszülten fülelt, honnan is jön ez a zaj. A motoszkálás abbamaradt, majd halk, nyikorgó hang hasított bele a fiúk szuszogása által megzavart csöndbe, végül pedig egy hang is megszólalt.

- Pszt!

Thomas körbenézett a szobában, de sehol sem látott senkit. A mellette lévő ágyon Winston aludt, mint a tej, a lábainal lévőn Serpenyő, fölötte pedig Minho és Newt se mozgolódott fölötte. Mindannyian mozdulatlanok voltak.

- Hé! - szólt újra a hang, ami mintha visszhangzott volna. - Itt lent!

Thomas az ágya alá hajolt és nem tudta elfojtani döbbent nyögését.