The Scorch Trials: Return of the Angel

Harmincnegyedik fejezet

Minél bentebb hatoltak a házban, annál melegebb és fülledtebb lett. Miután elhagyták a szobát és végigsétáltak a folyosón, aminek két oldalán ajtók nyíltak az újabb és újabb szobákba, elérték a lépcsőt, amiről Jorge beszélt: a korlátról vékony anyagból készült rongyok lógtak, és egy fényfüzérsor volt körbetekerve rá, ami szintén világított.

- Alig lehet levegőt kapni - pihegett Teresa a pólóját rángatva, hogy kicsit legyezze magát. - Borzalmas ez a meleg, még a kintinél is rosszabb. Hogy élvezheti ezt bárki is?

- Szerintem amilyen helyzetben vannak már évek óta, nem igazán válogatnak - vélekedett Aris, kicsit kényelmetlenül nézve körbe. A második emelet ugyanis már jóval népesebbnek tűnt és Lucy is azt kívánta, bárcsak ne tudná, milyen hangok szűrődnek ki az egyes szobákból.

- Vajon minden nap ez zajlik? - gondolkodott hangosan Lucy, miközben kikerült egy támolygó nőt, aki néhány másodperc múlva hangos puffanással terült el a lépcsőn.

- Ha igen, ez a Marcus nagyon sok készletet halmozhatott fel - mondta Aris. - Honnan van ennyi tartaléka és miért bulikba öli?

- Talán élvezi, hogy a környéken mindenki odavan érte - nézett végig az arcokon Lucy, ahogy egy pillanatra betértek az első emeletre, ahol még több ember tartózkodott. Közben a zene egyre hangosabb lett, ahogy közeledtek a buli helyszínéhez. - De nekünk ezzel nem kell törődni. Ahogy megbeszéltünk, Aris, te mész Brendáért, Teresa, tiéd Thomas, én pedig hozom Marcust.

- Csak légy óvatos - mondta Teresa, aki kicsit aggódva pislogott rá. - Ne csinálj semmi hülyeséget.

- Kézben tartom a dolgokat - ígérte Lucy, noha ő is olyan ideges volt, hogy majd kiugrott a szíve a helyéről.

Ahogy leértek a lépcső aljára, lassan minden sötétbe borult és a zene valósággal tombolt, noha épp akkor lett vége egy pörgős számnak és kezdődött egy lassabb, szinte transz állapotot előidéző dal. Utoljára egymásra néztek, majd elindultak különböző irányokba, ki-ki a saját embere után kutatva.

A legnagyobb teremben, ahol a tömeg is volt, szinte vágni lehetett a füstöt, ami a különböző dolgok elszívása nyomán keletkezett. Az ablakokat itt is eltakarták, bár néhány szakadáson beszűrődött a napfény és így pont lehetett látni az emberek arcát. A lámpák itt is égtek, félhomállyá növelve a sötétséget, valamint néhány székkarfán fényfüzéreket aggattak, amik tovább teremtették az atmoszférát. Az emberek tánca lelassult, igazodva a zenéhez, bár sokan csak ültek egy fotelben, és folyamatosan ittak, az eldugottabb sarkokban pedig párok voltak úgy összefonódva, mintha egymáshoz ragasztották volna őket.

Lucy várt egy kicsit, amíg Aris és Teresa eltűntek a szeme elől, és akkor kezdte átvenni a körülötte lévő emberek mozgásvilágát - pontosan úgy, ahogy tanították neki. Nem tudta, hogyan, hol és ki képezte ki erre, de most, hogy már nem látott ismerős arcot, könnyebb volt neki az átváltás. Olyan volt, mint a Sirató-támadások első éjszakája: az agya csakis a célra fókuszált, nem törődve azzal, ki milyennek látja őt, hiszen ezekkel az emberekkel úgyse találkozik soha többé.

A pólóját már teljesen átitatta az izzadtság, de ő nem csinált mást, csak figyelte, hogyan mozognak az emberek körülötte, hallgatta a beszélgetéseiket, a hanglejtésüket és igyekezett minden apróságot megjegyezni. Utálta, hogy megint arra a tudásra kell támaszkodnia, amit a VESZETT-től kapott, de most nem válogathatott, elvégre fogytán volt az idejük és csak idő kérdése volt, hogy Janson újra visszatérjen. Közben a szemével Marcus után kutatott, és hamarosan meg is találta: a férfi épp azt nézte, hogyan esik össze egy srác, majd jót nevetett és elindult kifelé.