The Scorch Trials: Return of the Angel

Huszonhetedik fejezet

Ahogy ereszkedett a nap és hűlt a levegő, úgy lepték el a túlélők az utcákat és indultak el élelem után vagy próbáltak másokkal üzletelni érte. Jorge bevezette őket egy kis sikátorba, ahonnan Lucy segítségével behatoltak egy lezárt pincébe. Miután átkutatták és megbizonyosodtak róla, hogy biztosan nincs itt senki, minden éghetőt összeszedtek és a lépcsőn felmásztak a kiszemelt épület legmagasabb, még épen maradt szintjére. A falak itt is téglából és betonból voltak, így csupán az üvegtelen ablakokkal kellett vigyázniuk. Jorge utasításainak megfelelően a szint közepén vertek tábort és egy gyors vacsora után mind le is feküdtek, miközben Serpenyő vállalta az őrködés első műszakját.

Bár olyan gyorsan elaludt, mintha fejbeverték volna, Lucynak mégsem volt nyugalma. Az eleje még egész békésen ígérkezett, de aztán jöttek a rémképek: most nem a régi életét látta, hanem az Útvesztőből való szökésüket élte újra, csak most nem Alby, hanem Thomas ugrott be a Sirató skorpiófarka elé, hogy az életével mentse meg őt. Mielőtt megmozdulhatott volna, Thomas összeesett, a mellkasán lévő szúrt seb pedig megállíthatatlanul vérzett és hamarosan már térdig gázolt a vérben. Bárhogyan igyekezett, bármennyire küzdött, nem tudott közelebb kerülni a fiúhoz, és hamarosan a vértengerből kezek nyúltak ki, amelyek szépen lassan lehúzták őt a mélybe, ő pedig érezte, hogy a tüdeje megtelik az undorító folyadékkal, ahogy próbált kiszabadulni a karok szorításából...

Zihálva riadt fel, kezével a mellkasán markolta a kabátját és egy ideig semmit sem hallott maga körül, csak a vér dobolását a fülében és a szemeivel is csak a sötétséget érzékelte. Ezért mikor hirtelen megragadták a vállát, ő ösztönösen ellökte a karokat és rohanni kezdett. Ám a feje még mindig nem tisztult ki teljesen, így az egyensúlya sem volt tökéletes és hamarosan hasra esett. Minden porcikája remegett és hiába zihált egyre intenzívebben, úgy érezte, egyáltalán nem jut levegőhöz.

- Hé, hé, Luce, figyelj rám! - hallott aztán egy hangot valahonnan messziről. - Luce, semmi baj, nincs semmi baj, csak vegyél mély levegőt, oké? Luce, hallasz engem?

Lucy szaporán pislogott, hogy lássa, ki beszél hozzá. A fejében még mindig keveredett az álom és a valóság, de hamarosan ki tudott venni egy alakot, aki mellette térdelt és a kezeit a levegőben tartotta, mintegy jelezve, hogy nem fogja bántani. A távolban felsejlő gyenge fényben is ki lehetett venni a szőke fürtöket és a barna szem csillogását.

- Ez az, Luce - mondta a fiú. - Nincs semmi baj. Mondj öt dolgot, amit látsz.

- Mi...? - próbált Lucy értetlenkedni, de biztos volt benne, hogy ha beszél, azzal csak azt éri el, hogy még kevesebb levegő jut a tüdejébe. A keze már nyirkos volt az izzadtságtól és most már hányinger is kínozta.

- Bízz bennem - kúszott közelebb Newt, de még mindig nem érintette meg. A szemét végig az övébe fúrta. - Öt dolog, amit látsz. Sorold fel.

- Téged - nyögte ki Lucy nagy nehezen. - Oszlopokat. Plafont. Tüzet. Ablakokat.

- Nagyon jó - bólintott a fiú. - Négy dolog, amit hallasz.

- A szívem. - Ez nehezebb volt, mint az előző, mivel körülöttük elég nagy csend honolt, de minél inkább koncentrált a hangokra, annál jobban kezdett visszatérni a realitásérzése. Az álomkép lassan eltűnt és ő ismét elkezdett a környezetére figyelni. - Horkolást. Tűz pattogását. Emberek beszélgetnek.

- Ügyes vagy - jelentette ki Newt lágyan, és ahogy az ő zihálása gyengült, úgy halkult le a fiú hangja is. - Három dolog, amit szagolni tudsz.