The Scorch Trials: Return of the Angel

Huszadik fejezet

A robaj majdnem megállásra kényszerítette Lucyt, csupán azért rohant tovább, mert Thomas a karjánál fogva rángatta őt.

- Ne állj meg, tovább! - kiabálta a fiú. - Már nincs messze, siessetek!

Újabb és újabb villámok szakították át a levegőt, élesen megtörve, szaggatott vagy őrült módon szétágazó csíkokban zuhantak alá az égből, mintha fehér fényrudak csaptak volna bele a talajba, óriási mennyiségű kiégett földet robbantva a magasba. A dörgések hangja egyszerűen elviselhetetlenné vált: Lucy füle kisvártatva már csak valami tompa, süket bódulatban érzékelte a hangokat, a rettenetes, félelmetes zajok távoli zümmögéssé szelídültek.

- Menj előre! - hallotta meg Thomas üvöltését, ahogy próbálta túlharsogni a vihart. - Én hozom őket, te keress bejáratot!

Jobb ötlete nem lévén Lucy követte Thomas utasításait, és bár alig látott a portól, igyekezett az épületen valami ajtót találni, de már azt is alig látta. Csak futott tovább, félig vakon, félig süketen, miközben reménykedett benne, hogy a többiek szorosan a nyomában haladnak. Már csak idő kérdése volt, hogy mikor csap beléjük az egyik vaskos istennyila, szénné égetve valamelyiküket. Minden haja szála az égnek meredt, hiába fújta-marcangolta a szél, hisz az elektromossággal telített levegő tombolt és csípett, mintha millió kis tű záporozott volna rá. Már a puszta lélegzés is küzdelmes feladatnak bizonyult, hogy az orrán át vegyen apró lélegzeteket, amelyek levegőhöz is juttatják, nem csak porhoz. Különösen, hogy az égiháború körülöttük becsapódó nyilaitól égett szag nehezítette el a levegőt, mindennek fém- és hamuszaga volt.

Az égbolt még gyászosabb színt öltött, a felhőtakaró tovább vastagodott, Lucy pedig a háta mögé pillantva rájött, hogy már alig lát valakit: csak azt a két fiút, akik közvetlenül mögötte haladtak, de nem tudta megmondani, kik azok. A villámok szabdalta háttéren egy-egy rövid pillanatra felvillant többiek alakja, sziporkázó fehér fényben ragyogva. Ettől Lucy átmeneti vaksága csak még intenzívebbé vált. Muszáj elérniük abba az épületbe. Muszáj, mert már nem sokáig bírják már itt kint.

De mégis milyen vihar volt ez? Hol maradt az eső?

Majdnem belerohant egy autóroncsba, de még épp sikerült kikerülnie. Nagyon bízott benne, hogy ez azt jelentette, hogy hamarosan fedezékhez érnek. A sötétség megint színt váltott: most feketéből szürkésbarna lett, és Lucy észrevette, hogy a felhők tényleg alaposan megdagadtak fölöttük, egyre lejjebb ereszkedtek terhükkel, és tolták maguk előtt a port és a ködöt. A szél mintha kicsit alábbhagyott volna, de a villámlás még intenzívebb lett.

Aztán, mikor már csak alig tíz méternyire jártak tőle, feltárult előttük az épület. Hatalmas panelekből állt, egy vasajtóval pontosan előttük, üvegekkel kirakott ablakokkal, amikből jó néhány hiányzott már. Nem messze mögötte egy másik épületben újabb és újabb tüzek lobbantak fel, ahogy a villám újra és újra belecsapott.

Lucy elsőként érte el az ajtót: feltépte, majd előreengedte Serpenyőt és Teresát, akik mögötte rohantak lélekszakadva. Hátranézett, keresve a többieket, de ekkor meglátott valamit, amitől a szívverése is elállt: Thomas épp a földről kászálódott fel, mögötte Minho hevert, a ruhája füstölgött, ő pedig mozdulatlanul, lehunyt szemmel feküdt.

- Minho! - Lucy torkaszakadtából kiabált, de a viharban alig lehetett hallani. Thomas közben négykézláb mászott el Minhóig, rázogatta, szólongatta, de a fiú semmire se reagált.

Newt és Aris már csak pár lépésnyire jártak az ajtótól, de a lány kiáltására sarkon fordultak és mikor felfogták, mi történt, azonnal visszarohantak Thomasékhoz. Lucy is menni akart, de tudta, hogy ők hárman elbírják Minhot és benne volt az a gondolkodás is, amit az Útvesztőben vett át: nem veszthetnek több embert.