The Scorch Trials: Return of the Angel

Tizenkettedik fejezet

A kocsik között lavírozni sokkal nehezebb volt, mint elsőre tűnt. Olyan szorosan álltak egymáson, mintha egy hatalmas dugó közben érte volna a benne levő embereket valami kataklizma és egyszerre tűntek volna el mindenhonnan. Ráadásul annyira tűzött a nap, hogy a kabátokból rövid úton sapkák lettek és a hosszúujjú pólókat is csak azért tartották magukon, hogy megvédjék a bőrüket a napsugaraktól. A levegő nem mozgott, aminek Lucy kivételesen örült, hiszen így legalább a homok miatt nem kellett aggódniuk.

- Bakker, alig kapok levegőt - zihálta Serpenyő, majd visszanézett arra, amerről jöttek. - És még száz métert se jöttünk!

- Ez a hőség elviselhetetlen - küszködött a levegővétellel Newt is, ahogy lemászott egy motorháztetőről. - Mi a francos élet történt itt?

- És ez még nem a legrosszabb - vállalta magára az örök pesszimista szerepét Lucy. - Ha kint leszünk a nyílt terepen, ezerszer pokolibb lesz. Itt legalább az épületek árnyékot adnak.

Szavaira helyeslő mormogás érkezett. Minden alkalommal, mikor beértek egy romos felhőkarcoló árnyékába, olyan nagy levegőt vettek, mintha a víz alól jöttek volna. Ahogy várható volt, Lucy alkalmazkodott a leggyorsabban a körülményekhez, és igazság szerint olyan volt, mintha hazatért volna. Ahogy Thomasnak rögtön ismerős volt az Útvesztő és a Tisztás, úgy Lucy is rögtön otthon érezte magát a Perzseltföldön és a tüdeje is hihetetlenül gyorsan alkalmazkodott a forró levegőhöz.

- Hogy csinálod? - nézett rá értetlenkedve Thomas, aki vele együtt vezette a többieket. - Te már szinte nem is zihálsz.

- Gőzöm sincs - rázta a fejét Lucy. - Hozzászoktam.

- Az ember egy hideg fürdőhöz szokik hozzá, nem a pokolhoz - szólt közbe a háta mögül Newt. - Tuti, hogy ott vagyunk, más magyarázat nem létezik. Azt mindig is tudtam, hogy Minho ott fogja végezni, de rólam nem volt szó.

- Hé! - háborgott az említett, mire mindenki kuncogni kezdett. Még Aris is megeresztett egy szégyenlős mosolyt.

Látva, hogy a fiú kicsit tisztes távolságot tartva mássza meg a kocsikat, Lucy odasietett hozzá és beszédbe elegyedett vele.

- Figyelj, Aris...

- Igen? - nézett rá kissé csodálkozva a fiú.

- Még meg sem köszöntük neked - mosolygott rá Lucy. - Hogy szóltál nekünk arról, ami ott folyik. Ha nem teszed, szerintem mind fellógatva végezzük.

Érezte a tarkóján, hogy Thomas őt nézi fürkésző tekintettel, de rá nem jellemző módon nem javította ki. Nyilván sejtette, hogy annyi információt akar megtartani az Angyalról - vagyis önmagáról -, amennyit csak lehet.

Aris csak megvonta a vállát, de amúgy is piros arca most még pirosabb lett.

- Nem volt olyan nagy dolog - mondta. - Én szóltam mindenkinek, akiknek a szobáját sikerült megtalálnom, csak senkit sem érdekelt. A saját Útvesztőmből már nem volt ott senki és a legtöbben szerintem azt is letagadták volna, hogy létezem, amiért máris az ördögöt láttam mindenhol. Már azon is csodálkozom, hogy nem köptek be valamelyik őrnek.

- Ki tudja, mit éltek át, miután kiszabadultak az Útvesztőből. - Lucy beszéd közben is a romokat fürkészte esetleges élet után kutatva, de minden kihalt volt. Úgy tűnt, jó ideje nem járt már itt senki. - Úgy értem, azok után, amit mi tapasztaltunk, nem szívesen bíztunk meg akármilyen jött-ment felnőttben...