The Scorch Trials: Return of the Angel

Hatodik fejezet

Lucy huszonhét kanyart számolt a fiúk szobájától kezdve, amíg elértek egy nagyobb folyosóig. Ha jól tartotta fejben, ez a harmadik ilyen volt, amin keresztülmentek, de most ez volt a végállomásuk, mert miután ellenőrizték, hogy közel s távol nincs senki, Thomas kinyitotta a rácsot, majd a perembe kapaszkodva leengedte magát az üres folyosóra. Ha Lucy jól saccolta, nagyjából két és fél méter magasan lehettek, ami egyáltalán nem volt vészes. Míg Aris is lassan engedte le magát, addig ő simán leugrott és így is olyan hangtalanul landolt, mint egy macska.

- Mi a...? - nézett rá Aris elkerekedett szemekkel.

- Hosszú sztori - zárta rövidre a beszélgetést Lucy, miközben visszacsukta a rácsot. - Amint lesz időm, elmesélem, de most gyorsan tűnjünk el innen.

- Egyetértek - szólt Thomas is, aki közben még egyszer szétnézett, mielőtt elővette volna a kártyát és lehúzta volna a leolvasón. Miután a hozzáférést engedélyezték, az ajtó kinyílt és sötétség fogadta őket.

Lucy a biztonság kedvéért elővette a rudat a cipőjéből - látta, hogy Aris nyitotta a száját, de egy pillantással közölte, hogy később -, majd előrement, miközben minden érzékszervét a megfigyelésnek rendelte alá. Thomas szorosan a nyomában járt és lassan mindhárman beléptek. Azonban gyorsan kiderült, hogy ez csupán egy előcsarnok volt, mert egy újabb vastag acélajtó állta az útjukat, míg mellette két oldalt fehér védőruhák lógtak fogasokon. Jobb oldalra pedig egy nagy ablak nyílt, ami mögött...

- Úristen - sápadt el Lucy és érezte, hogy kiveri a hideg veríték.

Az ablakon túl ugyanis hatalmas tartályok sorakoztak, amik egytől egyig folyadékban növekedő Siratók voltak. Egyiküknek sem volt meg a mechanikus farka, a lábai és a rengeteg különös kar, de a tüskék már így is feltűntek rajtuk és úgy nézett ki, mintha inkubátorban nevelgetnék ezeket a szörnyeket.

- Mi a franc? - suttogta Thomas, akinek ugyanolyan fehér volt az arca, mint a pólója.

- Ezek meg mit keresnek itt? - kérdezte Aris, de csak két tanácstalan tekintetet kapott válaszul.

- Esküszöm, ha az ajtó mögött Siratók várnak minket, én azonnal lerombolom ezt a helyet - jelentette ki Lucy, miközben elszakította tekintetét a lombik-Siratóktól és a vastag acélajtó felé fordult. Olyan szorosan markolta a rudat, hogy elfehéredtek a bütykei.

- Hogy tudnád...? - kezdte Aris értetlenkedve, de Thomas lepisszegte.

- Nincs idő most mindent elmondani - hadarta. - Legyen elég annyi, hogy Lucynak különleges képessége van, amiről az ittenieknek tudomásuk sincs és jobb, ha ez így is marad.

Miután váltottak egy pillantást, Thomas az itteni beléptetőn is lehúzta a kártyát, majd az ajtó kitárult - viszont olyan látvány tárult a szemük elé, amire soha nem számítottak.

Egy sötét teremben találták magukat, amit halvány hideg fények sora világított meg (ezt segítette, hogy a másik oldala egy hatalmas tükör volt), és amiben katonás rendben egymás után gyerekek voltak fellógatva. De nem simán fellógatták őket: mindannyiuk fejéhez csövek tucatjai csatlakoztak, a szájukon keresztül lélegeztetőgép pumpált levegőt a tüdejükbe, és a karjukhoz további műszereket rögzítettek, ami azonban nem csak megfigyelte őket, hanem úgy tűnt, valamit le is csapol belőlük. Ahogy Lucy közelebb sétált az egyik fiúhoz, úgy látta, mintha a vérükből választanának ki valamilyen kék anyagot, a fejükön lévő csövek pedig valójában olyan műszerek voltak, amik az agyukat figyelték meg (mindenki mellett volt egy kijelző, ami az agyi tevékenységüket mutatta).