The Scorch Trials: Return of the Angel

Harmincnyolcadik fejezet

A pusztaságot maguk mögött hagyva elérkeztek a hegyekig, ahol minél magasabbra hajtottak, annál hűvösebb lett az idő. Bár ugyanúgy szárazság uralkodott mindenhol, de a magasságnak hála legalább a hőség is csökkent és így lassan már azt is lehetett mondani, hogy elviselhető volt. Lucy, mikor úgy érezte, hogy már sehogyan sem bír visszaaludni, ásított egyet, majd felegyenesedett és megdörzsölte a szemét.

- Jó reggelt, Luce - köszöntötte Newt mosolyogva.

- Inkább napot - javította ki Minho. - Már kettő is elmúlt.

- Kösz az infót, amit senki sem kérdezett - motyogta Lucy, mire a srácok egyszerre zengték, hogy „Oltás!" és míg ők elfoglalták magukat azzal, hogy Minhót piszkálták, a lány kinézett az ablakon. Most először a szabadban tartózkodása során látott növényzetet, bár az is szegényes volt; lepusztult bokrok és száraz fű lengedezett a gyenge szélben, és a sivatagot felváltották a kövek. Rengeteg kő. Az egyetlen, ami utalt a korábbi emberi jelenlétre, a lepusztult és használhatatlan távvezeték oszlopok voltak, ahogy magányosan, egymástól több mérföldes távolságban magasodtak az ég felé.

- Messze vagyunk még? - fordult Jorge felé.

- Nagyjából egy órája vagyunk úton - felelte a férfi. - De még alig hagytuk el a hegy lábát, szóval szerintem megyünk még egy darabig.

Az út egyre kanyargósabb lett, ahogy beljebb hatoltak a hegységbe, mivel az emelkedők és lejtők vonalát követve haladtak. Az út minősége is lassan romlott, ahogy a kődarabokra ráhajtva néha meg-megdobta őket az autó. Most már senki se nagyon szólalt meg, hiszen mind a megváltozott táj látványát igyekeztek befogadni. Új életükben most jártak először hegyekben, és lenyűgözték őket a hatalmas sziklaormok és meredek hegyoldalak; még ha ugyanolyan kopárak és sivárak voltak is, mint az egész Perzseltföld.

Hamarosan egy víz által kivájt hasadékhoz értek, ahol a falak szinte merőlegesen magasodtak föléjük. A patak alattuk csorgott békésen és a víz látványát látva Lucy legszívesebben kiugrott volna a kocsiból, hogy megfürödjön benne és végre lemossa magáról a rengeteg port és koszt. Hogy ne fájdítsa tovább a szívét a fürdő gondolatával, inkább kinézett a szélvédőn és abban a pillanatban fogta fel, mit lát, hogy Jorge lassítani kezdett.

- Szedelőzködjetek - szólt Jorge, ahogy lassított, majd szép lassan megállt. - Úgy látszik, innentől túrázunk.

Az utat ugyanis előttük teljesen elzárták a rég elhagyatott autók, amik ki tudja, mióta állhattak ott. Mivel a hasadékban csak az út szélességén lehetett közlekedni, nem kerülhették ki az akadályt, úgyhogy szép lassan kiszálltak, felkapták a táskáikat és mikor már mindannyian Bertha előtt álltak, lassan nekiindultak. Lucy, Newt és Minho vezették a sort, mögöttük Aris, Teresa, Brenda és Serpenyő haladt, végül pedig Thomas és Jorge. Nem szóltak egy szót sem, mivel mindannyiuk figyelmét lekötötték az autók és a bennük hagyott holmik, amik jobbára csak értéktelen kacatok voltak. Bárkik is jöttek velük és bármi is késztette megállásra őket, mindent elvittek, ami fontos volt a túlélésükhöz.

Lucy a kocsisoron átnézve azt próbálta kitalálni, miért állt meg itt ennyi autó és miért nem tudtak továbbmenni. Ahogy látta, egy sziklafalba vájt alagút előtt torlódott fel a sor, bár az okát még mindig nem tudta, mert ott minden eltűnt az árnyékban.

- Nem furcsa ez egy kicsit? - gondolkodott hangosan, elsősorban magának, de a többiek véleményére is kíváncsi volt.

- Mi? - kérdezte Newt.