The Scorch Trials: Return of the Angel

Tizenegyedik fejezet

Ahogy visszafelé sétált a parkoló autók között, Lucyban kezdett tudatosulni, hogy borzalmasan hasogat a feje. Megtapogatta a tarkóját és a ragacsosságot érezve ingerülten felmordult. Szuper, már csak az hiányzott, hogy betörjön a feje. Gyorsan előkotort egy kis gézdarabot és addig dörzsölgette a fejét, amíg a vérzés nem csillapodott. Csak reménykedni tudott benne, hogy szimplán egy kis felületi sérülésről volt szó és nem agyrázkódásról, hiszen az elméjének top formában kellett lennie, ha meg akarta védeni a tisztársakat.

Mire visszaért a betontömbhalomhoz, már délután fél kettő körül járt. Úgy tippelte, hogy ha Winston olyan állapotban van, akkor, bár a városból már biztos nem jutnak ki, de ma már máshol alhatnak és lehet, hogy az egyik épületben több élelmet találnak, mint itt. Elégedett volt, hogy volt valami terve és ez a kis egyedüllét adott neki elég időt, hogy kitaláljon valamit.

Alig ereszkedett le az első tömbre, máris hallotta, ahogy valaki félhangosan felkiált:

- Visszajött! Lucy visszajött!

- Halkabban, Serpenyő! - szólt rá Lucy. - Lehet, hogy nappal nem járnak hordában, de így is meghallhatnak minket.

- Hol a fenébe voltál? - kérdezte Thomas, aki eddigre már kikászálódott a romok alól és villámló szemekkel bámult rá. Ám ez semmi sem volt ahhoz képest, ahogy Newt szuggerálta, és Lucy úgy döntött, jobb, ha nem is néz a fiú szemébe.

- Ahogy írtam, élelmet kerestem - felelte türelmesen Lucy, miközben a fiú előtt landolt. - Körbejártam azt a központot, ahová betévedtünk tegnap. Nem sokmindent sikerült összeszednem, de talán három napra elég lesz, ha beosztjuk. És még gyógyszert is találtam, úgyhogy rendesen el tudjuk látni Winstont.

- Ez mind szép és jó - kezdte Minho, aki karbatett kezekkel támaszkodott a betontömbnek és összehúzott szemöldökkel meredt rá. - De mi a bökött életért mentél egyedül?

- Úgy gondoltam, úgy gyorsabb leszek. - Lucy levette Winston táskáját és elkezdte kipakolni a konzerveket, hogy mindenkinek jusson. - És minél kevesebben mozgunk, annál kisebb az esélye, hogy észrevesznek minket.

- Azért neked sem sikerült észrevétlennek maradnod - állapította meg Teresa, majd Lucy legnagyobb rémületére megérintette a tarkóját, mire a lány felszisszent és elhajolt. - Mi történt?

- Semmi különös - vonta meg a vállát Lucy.

- Aha, most próbáld meg még egyszer - szólalt meg Newt olyan hidegen, hogy Lucy keze megállt a levegőben.

- Csak... nos... szóval kicsit küzdenem kellett a gyógyszerekért - vallotta be, miközben letette az utolsó konzervet is. - De sikerült elég nagy mennyiséget felhalmoznom belőle.

- És közben, szokás szerint, nem figyeltél oda magadra.

- Nézd, visszajöttem, nem? - fakadt ki ingerülten Lucy. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne kapja félre a fejét Newt lángoló tekintetét látva. - Visszajöttem és most már van élelmünk, vannak gyógyszereink...

- Igen, és közben megint az életedet kockáztattad. - Newt felemelte a levelet, ami még annál is gyűröttebb volt, mint ahogy Lucy hagyta. - Luce, fektessünk le valamit egyszer és mindenkorra. Senki, ismétlem, senki sem megy sehova egyedül. Akkor sem, ha előbb ébred fel, mint mások, ha mosdóba kell mennie, vagy ha fel kell deríteni egy új helyet. Nem megyünk sehova egyedül. Világos?