The Scorch Trials: Return of the Angel

Harmincadik fejezet

Newt szeme kerekre nyílt a lány reakcióját látva, ám Lucy nem törődött vele: a zokogás, amit az utóbbi percekben próbált visszatartani, feltartóztathatatlan hullámokban tört fel belőle, ő pedig nem tudott mást tenni, mint a tenyerébe temetni az arcát és átadni magát neki. Minden, amit eddig eltemetett mélyre, most feltört belőle, ő pedig nem tudott mit csinálni vele, csak hagyni, hogy minden távozzon.

Tényleg nem érdemelte meg őt. Olyannyira alábecsülte a fiú érzéseinek mélységét, amennyire ez lehetséges volt. Nem létezett, hogy valaki ennyire szeressen valakit, hogy képes legyen átengedni másnak, ha ez a boldogságát jelenti. De ha csak egy ilyen ember volt a világon, akkor az biztosan Newt volt: a legtisztább és legcsodálatosabb ember, akit Lucynak volt szerencséje ismerni.

És akinek most el kell mondania mindent, mert nem érdemli meg, hogy tovább hazudjon neki.

- Luce, mi...? - Hamarosan két kéz ragadta meg a vállait, mire Lucy gyorsan felpattant, mert nem bírta elviselni az érintését. Rosszul volt a gondolattól, hogy a véráztatta kezeivel megérintse a fiút, mivel az utolsó, amit akart, az az volt, hogy megrontsa őt velük. - Luce, mi a baj?

Lucy csak a fejét rázta, miközben úgy támaszkodott neki a mögötte lévő oszlopnak, hogy a többiek, ha fel is ébrednek, ne lássák őt. Newt elé állt és kezdett egyre értetlenebb arcot vágni.

- Luce, kérlek, mondj már valamit! Hogy segítsek?

- Ne szeress többé! - tört ki Lucy és teljesen összetörve nézett rá. Úgy érezte, minden egyes kimondott szóval savat nyel. - Ne szeress többé, mert nem érdemlem meg!

Newt, úgy tűnt, mindenre számított, de erre nem. Döbbenten tátotta el a száját, miközben a szemei akkorára nyíltak, mint egy kistányér. A kezei, amikkel továbbra is felé nyúlt, lefagytak a levegőben.

- Miről beszélsz? - kérdezte aztán.

Lucy erőszakosan megtörölte a szemét, de mindegy, mennyire erőlködött, nem sikerült megállítania a könnyek zuhatagát. Sejtette, hogy alig lehet érteni a zokogástól azt, amit mond, de muszáj volt válaszolnia, hiszen meg kellett értetnie ezzel a földre szállt angyallal, hogy a lehető legrosszabb döntést hozta, amit lehetett.

- Annyira idióta vagy... - nevetett fel kényszeredetten. - Te, egy olyan ember, aki kérdés nélkül segít másokon, mindenkire odafigyel, mindig tudja, mi a helyes, olyasvalakibe szerettél bele, aki semmit sem érdemel meg belőled. Sem a szerelmedet, sem a csodálatodat, se semmilyen porcikádat! Neked a kisujjad is többet ér nálam!

- Luce, mi...?

- Gyilkos vagyok! - mondta ki a lány hirtelen, egy újabb zokogáshullámmal együtt. - Gyilkos vagyok, érted?! Emberek vére tapad a kezemhez! Erre használt a VESZETT! Valahányszor valaki keresztbe akart tenni nekik, nekem kellett eltakarítanom az útjukból! Én... én...

Nem bírt tovább Newtra nézni, nem akarta látni az undort a szemében. A földre szegezte a tekintetét, miközben ökölbe szorított kezével támaszkodott a mögötte lévő oszlopnak. Kétrét görnyedt, ahogy a légszomjjal küzdött.

- Én... - szólt aztán, mikor ismét sikerült egy kis levegőhöz jutnia. - Én nem vagyok más, csak egy lelketlen gyilkológép. Egy fegyver. Ez vagyok én, ez az Angyal... Épületeket robbantottam föl. Embereket lőttem le vagy szúrtam le. Néha százakkal is végeztem egyetlen nap! Gyerekeket is öltem, olyanokat, mint Chuck... és még ha csak Buggyantak lettek volna, de nem, ők csak amolyan „járulékos veszteség" voltak... célzottan azokat kellett megölnöm, azokra képeztek ki, akiknek még semmi bajuk sem volt, csak a VESZETT útjában álltak... Éveken át irtottam őket, mint az állatokat... megöltem őket, érted...?