The Scorch Trials: Return of the Angel

Huszonnegyedik fejezet

- Te nem vagy normális - hajtogatta folyamatosan Thomas, miközben Lucy próbálta kihalászni őt a veremből. Mivel még mindig túl magasan volt ahhoz, hogy a peremre érkezvén saját magát is el tudja oldozni könnyűszerrel, a lány visszament a karhoz és még egyszer meghúzta, hogy lentebb engedje. A srácok minden ilyen alkalommal úgy hisztiztek, mint a kislányok, még Teresa és Aris viselték a liftezést a legjobban.

- Komolyan Lucy, neked elment az...

- Fogd már be, az istenért! - vesztette el a türelmét Lucy. - Egy pillanatig nem voltam veszélyben! Szándékosan provokáltam, hogy Jorge el tudja tűntetni őt a képből, mert látszott rajta, hogy ő a legproblémásabb itt! De a többit majd elmondom később, ha már biztonságban leszünk, de úgy nem fog menni, ha jártatod a szádat!

Végre sikerült kihalásznia Thomast, aki amint földet ért, rögtön a lábaihoz nyúlt, hogy eloldozza magát. Lucy ezután a mellette lógó Newt felé nyújtotta a kampót, amit a fiú megragadott és így ki tudta húzni őt a peremre. Newt azonban ahelyett, hogy önmagát kezdte volna kioldani, a kezei közé fogta Lucy arcát, hogy megnézze, milyen súlyosak a sérülései. Olyan hirtelen történt, hogy a lánynak még zavarba jönni sem volt ideje.

- Örülhetsz, ha nem dagad fel - jelentette ki aztán, mikor elengedte. - Luce, Tommynak igaza van, ez akkora baromság volt, amit még tőled sem vártam volna.

- Nem várom, hogy megértsd - vágott vissza ingerülten Lucy, miközben felállt. - Te túlságosan jólelkű vagy az ilyesmihez.

Legszívesebben azonnal a mélybe vetette volna magát, amint az utolsó mondat elhagyta a száját. Nagyon remélte, hogy a sötétben senki sem látja, ahogy olyan vörösre gyúl az arca, mint a haja. Gyorsan Teresa után nyúlt, miközben Thomas Minhót próbálta kihúzni egy megfelelő hosszúságú fémcső segítségével.

Ekkor azonban hirtelen helikopterek rotorait hallották meg kívülről és a koszos ablakokon át mozgó reflektorok fénye szűrődött be a felhők miatt még mindig éjszakai sötétségből. Egy pillanatra mindenki ledermedt, mintha így a megvilágítás nem fedhette volna fel őket, de aztán egy hangszórón keresztül ismerős hang süvített át az éteren.

- Jó napot! Mi a Világvége Einstein Szekció Tiltott Terület nevű divíziót képviseljük!

- Ó, hogy fulladna meg! - fakadt ki dühösen Lucy és gyorsan Serpenyő felé nyújtotta a kampót, míg Thomas Arist igyekezett kiszabadítani. Közben az épületben hatalmas zsivaj támadt, és a lábdobogásokból és kiabálásokból ítélve mindenki ész nélkül igyekezett elmenekülni.

- Az embereink bekerítették az épületet! - folytatta monológját Janson. - Bizonyos személyek, akik önöknél tartózkodnak, a VESZETT tulajdonát képezik. Adják vissza őket sértetlenül, és akkor az egész félreértést elfelejtük! Ellenállhatnak, viszont akkor mindannyian meghalnak! A vírus hamarosan kiírtja az emberiséget! A gyógyulás reményét tartják a kezükben! A döntés az önöké!

Ezután Janson elhallgatott, és csak a helikopter rotorjainak hangja szűrődött be kívülről. Közben sikerült mindenkit kiszabadítani, így gyorsan elrohantak a hátizsákjaikért, és amikor mindenki felkapta a sajátját, abba az irányba siettek, ahonnan Lucy is jött. Ám mielőtt akár egy lépést is tehettek volna, Barkleyt pillantották meg az útjukban, aki egy shotgunnal a kezében meredt rájuk vigyorogva. Mikor észrevették, mind megtorpantak.

- Ezt úgy fogom élvezni! - vicsorgott, a puska csövét egyenesen Newtra szegezve. Felemelte a másik kezében tartott walkie-talkie-t és beleszólt. - Janson! Itt vannak velem, leviszem őket! Ne lőjjenek ránk!