The Scorch Trials: Return of the Angel

Első fejezet

Álmában a szüleivel élt.

Egy kertes házuk volt egy kis erdő közelében, olyan, mint ami a Tuskóknál volt. A szomszédságukban további házak sorakoztak, mind kellemes, világos színűek és csak barátok laktak bennük. Úgy képzelte, hogy az anyjának ugyanolyan zöld szeme és vörös haja volt, mint neki, míg az apja sötétbarna hajat és barna szemet birtokolt. Ez talán még igaz is lehetett. Mindkettejüknek meleg, kedves mosolya volt, ölelésük pedig biztonságot árasztott.

Lucy maga olyan hét-nyolc éves körül lehetett. Tele volt karcolásokkal, de egyet se fedett sebtapasz, mivel ezeket büszkén viselte, a korábbi kalandok mementójaként, amiket a barátaival élt meg. Fára másztak, a patakban vízi csatákat vívtak, fogócskáztak a mezőn, biciklivel versenyeztek az utcában és éjszakánként egymásnál aludtak össze-vissza. Ilyenkor mindig árnyszínházat csináltak a legifjabb taguknak, Chucknak, aki könnyesre nevette magát a produkciókon, miközben húsos kezével tapsikolt örömében.

Nem volt felperzselt föld, nem volt vírus, nem voltak holtak minden második sarkon. Csak béke és szabadság honolt mindenütt.

Lucy most épp a reggelijét falatozta. Igyekezett minél hamarabb végezni, elvégre a mai nap is egy ugyanolyan izgalmas kalandnak ígérkezett, mint eddig mindig. Az apja mellette ült és újságot olvasott, az anyja pedig folyamatosan rászólt, hogy lassítson, mert még elrontja a gyomrát. Ám Lucy csak tovább habzsolt, hiszen bármikor beállíthattak hozzá a többiek, hogy elinduljanak.

Hirtelen lépések hangját hallották kintről, majd kicsapódott a bejárati ajtó és egy zilált szőke hajú fiú viharzott be rajta.

- Jó napot! - köszönt jó hangosan, erős akcentussal.

- Szervusz, Newt - mosolygott a fiúra Lucy anyja. A szeme se rebbent, hiszen mindig ezt csinálták; szabadon járhattak be egymás otthonába, amíg udvariasak voltak és jól viselkedtek a vendégségben. - Kérsz reggelit?

- Már ettem otthon, köszönöm - utasította vissza illendően Newt, majd Lucy felé fordult. - Gyere már, Luce, mindenki rád vár!

- Me'ek! - felelte teli szájjal a lány, miközben igyekezett minél gyorsabban lenyelni az utolsó falatot.

- Lucy! - szólt rá az anyja újra, de a szája sarkában mosoly bujkált.

- Bocsánat! - mondta gyorsan Lucy, majd leugrott a székéről és már rohant is ki az ajtón. A fészerhez futott, aminek az oldalához volt támasztva a biciklije, és amíg ő felült rá, addig Newt is felállította a sajátját. Pár másodperc múlva már mindketten a nyeregben ültek és az út felé tartottak.

- Majd gyere haza ebédre! - kiáltott utána az apja, aki már az ajtóban állt és az anyját karolta át.

- Oké! - kiáltott vissza Lucy, majd teljes erejéből tekerni kezdett. Newt képes volt tartani vele az iramot; ebben a világban a lába egészséges volt.

Elértek az erdőig, így a betonról a földútra kanyarodtak és egyenesen a patakhoz tartottak, ahol már várták őket a többiek. A fák között hűvös volt az idő, de nem annyira, hogy fázzanak és a biciklizés közben úgyis kimelegedtek.

Már messziről hallották a hangjukat. Minho bőszen kiabált, míg valaki hangosan nevetett, volt, aki a vízben futott, más pedig visongatott. Mikor kiértek a fák közül, Lucy és Newt a többi eldőlt biciklihez tekertek, majd leszálltak, hagyták felborulni a járműveiket és a többiekhez szaladtak.

Már mindenki a patakban állt vizes ruhával és cipő nélkül. Alby egy piros vízibombát tartott a kezében, és épp Minhót akarta leállítani, aki Thomast üldözte, de nem tudta elkapni. Chuck a partról lógatta be a lábát a vízbe és tapsikolva nevetett rajtuk, Winston és Serpenyő két nagy vödröt tartottak a kezükben, Gally pedig szintén Minhón és Thomason nevetett.