Alig öt másodpercük volt bámészkodni, mert három férfi jött oda hozzájuk és kezdte el őket terelni az egyik irányba. Lucynak már kezdett nagyon elege lenni abból, hogy csak ide-oda rángatják őket, miközben semmit sem hajlandóak mondani nekik arról, mi folyik odakint és miért kell állandóan rohanniuk mindenhova. Az egyik katona, egy szögletes arcú, szőke hajú férfi a sok folyosó közül az egyik felé vezette őket, miközben folyamatosan azt ismételgette, hogy siessenek.
- Elmondanák végre, mi a fene elől kell menekülnünk? - veszítette el a türelmét Lucy, mikor látta, hogy kinyitnak egy vastag fémajtót és elkezdik beterelni őket.
Mindenki figyelmen kívül hagyta a kérdését, úgy ismételgették a sürgető szavak szinonimáit, mintha semmi mást nem tudtak volna mondani ezen kívül.
- Mi történik odakint? - kérdezte Thomas is, mikor már mind bent voltak a sötét szobában.
- Semmi, amit ne tudnánk megoldani - vágta rá tömören a szőke férfi, majd rájuk zárta az ajtót és egyből koromsötét lett.
- Hé! Hé! Engedjenek ki innen! - püfölte az ajtót Thomas a tenyerével, de a következő pillanatban felkapcsolódtak a lámpák és minden tisztárs figyelme a helyiségre és a berendezési tárgyaira terelődött.
Úgy tűnt, ezt eredetileg raktárnak használták, ám most berendeztek középre egy hosszú, roskadozásig terített asztalt, két oldalán pedig egy-egy pad várta, hogy leüljenek enni - pont úgy, mint a Tisztáson. Mindenféle finomság várta ott őket: különböző húsok, köretek, friss kenyércipók, gyümölcsök, vizes kancsók... Lucy már az idejét se tudta, mikor evett utoljára és a gyomra most fájdalmasan korgott egyet.
Három másodpercig senki se mozdult, majd Serpenyőből kiszakadt a következő mondat:
- Enyém a rizs!
Több se kellett nekik, azonnal nekiestek a kajának és a következő néhány percben nem csináltak mást, csak tömték magukba az ételt, mintha bármelyik pillanatban elvehették volna tőlük. A nagy bőségtől szinte megzavarodtak, lassan már egy-egy rövid kuncogás is felhangzott, aztán Winston viccesen megjegyezte, hogy ez sokkal jobb, mint Serpenyő rostélyosa, és itt már mindenki szakadt a nevetéstől. Teresa aztán egy maréknyi rizst dobott Lucynak, aki azonnal viszonozta a szívességet és a két lány között kitört a kajacsata.
- Ne a rizst! Ne a rizst! - könyörgött Serpenyő, de egy pillanatra se tette le a tányérját. A szája is félig tele volt csirkehússal.
Lucy nevetve kapott fel mindent, ami a keze ügyébe került és megállás nélkül hajította Teresára, aki nem hagyta szó nélkül a dolgot, ám egy félresikerült dobás után sikerült Newtot arcon találnia, aki erre szintén beszállt a buliba. Hamarosan már mindenki dobálta a rizst és a kenyérhéjakat, miközben úgy nevettek, mintha soha korábban nem tették volna.
Mikor már minden ehetőt magukba tömtek (vagy szétdobáltak), leheveredtek a szoba távolabbi végébe, teljesen kidőlve a rengeteg kajától. Serpenyő az egyik oszlopnak dőlve falatozott még egy kis rizst, Thomas néhány zsák liszten feküdt, Newt vele szemben ült ugyancsak néhány zsák liszten, Teresa pedig azokon könyökölt a földön ülve. Minho a főasztal mögött keresztbe helyezett asztalon feküdt el, ahogy Lucy is, a fejükkel egymás felé, Winston pedig Lucy oldalán ült a padon és a fejét az asztalra hajtotta.
- Nem tudom, kik ezek - szólalt meg Serpenyő -, de főzni azt tudnak.
- Nem ez alapján kéne megítélni őket - vélekedett Teresa. - Úgy értem, semmit sem tudunk róluk.
- Hát, az biztos, hogy nem a VESZETT barátai - állapította meg Newt.
- Nekem ennyi elég - könyökölt fel az asztalon Minho. - Túl sokat agyaltok, bököttek. Szabadok vagyunk. Élvezzétek ki.
VOCÊ ESTÁ LENDO
The Scorch Trials: Return of the Angel
FanficAz Útvesztő csak a kezdet volt, még ha ez elsőre nem is volt világos. A maréknyi fiú - Thomas, Newt, Minho, Serpenyő és Winston - a két lánnyal, Lucyval és Teresával kiegészülve végre úgy hiszik, vége a megpróbáltatásaiknak. Bár semmit sem értenek a...