The Scorch Trials: Return of the Angel

Második fejezet

Alig öt másodpercük volt bámészkodni, mert három férfi jött oda hozzájuk és kezdte el őket terelni az egyik irányba. Lucynak már kezdett nagyon elege lenni abból, hogy csak ide-oda rángatják őket, miközben semmit sem hajlandóak mondani nekik arról, mi folyik odakint és miért kell állandóan rohanniuk mindenhova. Az egyik katona, egy szögletes arcú, szőke hajú férfi a sok folyosó közül az egyik felé vezette őket, miközben folyamatosan azt ismételgette, hogy siessenek.

- Elmondanák végre, mi a fene elől kell menekülnünk? - veszítette el a türelmét Lucy, mikor látta, hogy kinyitnak egy vastag fémajtót és elkezdik beterelni őket.

Mindenki figyelmen kívül hagyta a kérdését, úgy ismételgették a sürgető szavak szinonimáit, mintha semmi mást nem tudtak volna mondani ezen kívül.

- Mi történik odakint? - kérdezte Thomas is, mikor már mind bent voltak a sötét szobában.

- Semmi, amit ne tudnánk megoldani - vágta rá tömören a szőke férfi, majd rájuk zárta az ajtót és egyből koromsötét lett.

- Hé! Hé! Engedjenek ki innen! - püfölte az ajtót Thomas a tenyerével, de a következő pillanatban felkapcsolódtak a lámpák és minden tisztárs figyelme a helyiségre és a berendezési tárgyaira terelődött.

Úgy tűnt, ezt eredetileg raktárnak használták, ám most berendeztek középre egy hosszú, roskadozásig terített asztalt, két oldalán pedig egy-egy pad várta, hogy leüljenek enni - pont úgy, mint a Tisztáson. Mindenféle finomság várta ott őket: különböző húsok, köretek, friss kenyércipók, gyümölcsök, vizes kancsók... Lucy már az idejét se tudta, mikor evett utoljára és a gyomra most fájdalmasan korgott egyet.

Három másodpercig senki se mozdult, majd Serpenyőből kiszakadt a következő mondat:

- Enyém a rizs!

Több se kellett nekik, azonnal nekiestek a kajának és a következő néhány percben nem csináltak mást, csak tömték magukba az ételt, mintha bármelyik pillanatban elvehették volna tőlük. A nagy bőségtől szinte megzavarodtak, lassan már egy-egy rövid kuncogás is felhangzott, aztán Winston viccesen megjegyezte, hogy ez sokkal jobb, mint Serpenyő rostélyosa, és itt már mindenki szakadt a nevetéstől. Teresa aztán egy maréknyi rizst dobott Lucynak, aki azonnal viszonozta a szívességet és a két lány között kitört a kajacsata.

- Ne a rizst! Ne a rizst! - könyörgött Serpenyő, de egy pillanatra se tette le a tányérját. A szája is félig tele volt csirkehússal.

Lucy nevetve kapott fel mindent, ami a keze ügyébe került és megállás nélkül hajította Teresára, aki nem hagyta szó nélkül a dolgot, ám egy félresikerült dobás után sikerült Newtot arcon találnia, aki erre szintén beszállt a buliba. Hamarosan már mindenki dobálta a rizst és a kenyérhéjakat, miközben úgy nevettek, mintha soha korábban nem tették volna.

Mikor már minden ehetőt magukba tömtek (vagy szétdobáltak), leheveredtek a szoba távolabbi végébe, teljesen kidőlve a rengeteg kajától. Serpenyő az egyik oszlopnak dőlve falatozott még egy kis rizst, Thomas néhány zsák liszten feküdt, Newt vele szemben ült ugyancsak néhány zsák liszten, Teresa pedig azokon könyökölt a földön ülve. Minho a főasztal mögött keresztbe helyezett asztalon feküdt el, ahogy Lucy is, a fejükkel egymás felé, Winston pedig Lucy oldalán ült a padon és a fejét az asztalra hajtotta.

- Nem tudom, kik ezek - szólalt meg Serpenyő -, de főzni azt tudnak.

- Nem ez alapján kéne megítélni őket - vélekedett Teresa. - Úgy értem, semmit sem tudunk róluk.

- Hát, az biztos, hogy nem a VESZETT barátai - állapította meg Newt.

- Nekem ennyi elég - könyökölt fel az asztalon Minho. - Túl sokat agyaltok, bököttek. Szabadok vagyunk. Élvezzétek ki.