The Scorch Trials: Return of the Angel

Negyvennyolcadik fejezet

Mikor Lucy odaért az úticéljához, egy pillanatra megtorpant, ugyanis Mary épp Jorgéval és Thomasszal beszélgetett. Zihálva próbálta lecsillapítani őrülten dobogó szívét, de az a fiú látványára a torkába ugrott és még erőteljesebben pumpálta a vérét. Jorge eközben megölelte Thomast, majd bement a sátorba, míg a fiú esetlenül elköszönt Marytől és már elsétált volna, de ekkor észrevette Lucyt és megtorpant. A lánynak ennél nem kellett több: odarohant hozzá, a nyakába ugrott és sírni kezdett.

Tudta, hogy Thomas most legalább annyira össze lehet zavarodva, mint mikor megérkezett a Dobozzal, de Lucyt most nem érdekelte. Csak szorongatta a nyakát és szabadjára engedte az összes érzelmet, ami azóta gyűlt benne, hogy megismerte a fiút. Vagyis újra megismerte. Merthogy azóta volt az élete része, amióta megszületett.

Alig tudta elhinni, hogy azok után, amin keresztülmentek, most itt állt és magához ölelhette a testvérét.

- Lucy? Hé, Lucy, mi a baj? - jutott el hozzá Thomas hangja és ekkor tudatosodott benne, hogy a fiú már jó ideje próbálja felhívni magára a figyelmét. Gyorsan elengedte őt, de képtelen volt megszólalni, annyira túlcsordult érzelmekkel.

Csak nézte az arcát, tanulmányozta a vonásait, a szeme alakját, a haját, az ajkát és az orrát. Bár nem látott egyértelmű hasonlóságot, de tudta, egyszerűen tudta, hogy az előtte álló fiú az ő vére.

Az ő kisöccse.

- Én azt hiszem, tudom - szólt közbe mosolyogva Mary. Megvárta, amíg Lucy ránézett és csak utána folytatta. - Elolvastad a fájlt, igaz?

Lucy csak bólogatni tudott, miközben igyekezett megtörölni a szemét. Hitetlen mosolyra húzódott a szája.

- Alig hiszem el - söpörte ki a még mindig kicsit nedves haját a szeméből. - Hány év van köztünk?

- Egy - felelte Mary. - Illetve, igazából másfél. Te két hónap múlva leszel tizennyolc, ő pedig fél év múlva tölti be a tizenhetet.

- Mi van? - kapkodta a fejét közöttük Thomas. - Miért fontos az, mekkora a korkülönbség közöttünk? Lucy, mi a fenéről van szó?

Lucy csak megrázta a fejét, miközben rövid nevetés tört fel a torkából. Fogalma sem volt, hogyan is kezdjen neki, hiszen ez nem olyasmi volt, amivel csak úgy simán előhozakodhat. Határozatlanságát látva Mary közelebb lépett.

- Akarod, hogy én meséljem el? - ajánlotta fel kedvesen, de Lucy a fejét rázta.

- Nem, nekem kell elmondanom. - Hirtelen eszébe jutott az üzenet, amit a múltbeli önmaga írt és ezen felbuzdulva megragadta Thomas kezét. - Már tudom is, hogyan. Mindent köszönök, Mary!

- Ez volt a legkevesebb azok után, amit értünk tettetek - mosolygott rájuk a nő, majd elsétált.

- Oké, már semmit sem értek - rázta a fejét Thomas.

- Majd meg fogod, de most gyere, mutatnom kell valamit! - húzta maga után a fiút Lucy, nem törődve senki mással maga körül. Hiába látta a Jobb Kar embereinek gyanakvó és megvető pillantásait, nem foglalkozott velük, mivel sokkal fontosabb dolgokkal kellett figyelnie.

A sátorban aztán egy mozdulattal arrébb söpörte a holmiját, leültette Thomast a helyükre, és a kezébe nyomta a táblagépet.

- Ez az a gép, amiről Mary beszélt, amit én adtam neki fél éve - magyarázta kicsit hadarva. - Elküldette nekem Vince-szel és találtam rajta egy fájlt, amiben egy üzenet volt magamnak, amiben leírtam kicsit sejtelmesen a legfontosabb dolgokat, ha esetleg elfelejtenék mindent.