The Scorch Trials: Return of the Angel

Tizenötödik fejezet

Mikor az ég alja világosodni kezdett, Lucy rögtön ébreszteni kezdte a többieket. Meglepődve tapasztalta, hogy könnyebben felébredtek, mint várta; nyilván az állandó Buggyant-rikoltásoktól senki se tudott túl mélyen aludni. Ám így is mire levitt mindenkit a házból, a nap már előbukott a horizont mögül és a levegő is gyorsan kezdett felmelegedni. Lucy tudta, hogy gyors tempót kell diktálnia, ha napnyugtára a nyílt terepen akar lenni, de azt is tudta, hogy muszáj lesz alkalmanként megállniuk pihenni, hiszen a nap olyan erősen fog tűzni, hogy nem fogják bírni hosszú távon.

Sejtése sajnos beigazolódott. Ahogy sorra mászták meg a törmelék- és homokdombokat, egyre lassultak, hiszen minden alkalommal, mikor fel- vagy leértek, megvárták egymást, hogy ne szakadjanak le túlságosan egymástól és így támadják meg valamelyiküket a megbúvó Buggyantak. Bár voltak körülöttük épületek, Lucy a napon akart enni, hogy ezzel is szoktassák magukat a sivatagi állapotokhoz, mikor nem lesz fedezékük, de Thomas érvét elfogadva inkább mégis árnyékban ettek, hogy kihasználják, amíg van.

Lucy extra gyorsan fejezte be az adagját, hogy megnézhesse Winstont, akinek szemmel láthatóan nem volt étvágya és csak turkálta az ételét. Az egyik támoszlopnak dőlt és láthatóan igyekezett kicsit külön lenni a többiektől.

- Hogy vagy? - sétált oda hozzá Lucy és miután letette a táskáját, le is ült.

- Röviden? - horkantott fel Winston. - Plottyosan.

A lány megérintette a fiú homlokát. Még úgy is, hogy a sivatagban voltak, a bőre túlságosan melegnek tűnt.

- Megnézhetem a sebeidet? - kérdezte Lucy, ahogy visszahúzta a kezét. - Lehet, hogy elfertőzödtek.

- Tőlem...

Lucynak nem igazán tetszett Winston viselkedése. Újabban sokkal agresszívabb és türelmetlenebb volt, valamint ő bírta fizikailag a legkevésbé a megpróbáltatásokat. Ismét eszébe jutott az, amit a Buggyant férfi mondott neki a gyógyszerüzletben, de gyorsan elhessegette ezeket a gondolatokat. A láz biztos a sebek miatt volt. Ilyen sérülésekkel kórházban lett volna a helye, nem a sivatagban, ahol a finom homokszemcsék a kötései alá is beférhettek. A rúdból kést készített, majd óvatosan elvágta a már átvérzett kötést (semmiképp sem volt jó jel, hiszen ez azt jelentette, hogy a seb nem gyógyult) és felemelte a fiú pólóját.

Igyekezett uralkodni az arcvonásain, de nem tudta elfojtani a rémületet, ami az egész testét átjárta. A karmolások ugyanis sokkal rosszabbul néztek ki, mint várta. A bőr a sebek körül feldagadt és begennyesedett és még most is szivárgott belőlük a vér.

- Ezt megint ki kell tisztítanunk - jelentette ki, noha már kezdett kételkedni benne, hogy ez használni fog-e. - Gyorsnak kell lennem, szóval próbálj meg csendben maradni, oké?

Winston csak hümmögött, majd elfordult és szó nélkül nyitotta ki a száját, mikor Lucy a bőrszíjat nyújtotta felé. Hallotta, ahogy a többiek mögötte lassan befejezik az ebédet, így igyekezett minél gyorsabban végezni, hogy a lehető legkevesebb időt veszítsék. Miután ismét friss kötés borította a sebeket, Lucy megkérte Winstont, hogy húzza fel a pólója ujját, hogy a válla szabaddá váljon és ismét bekészített egy injekciós tűt.

- Öhm... - nézett rá furán Winston. - Az mire kell?

- Ez morfium - felelte Lucy, miközben belefecskendezte az anyagot. - Fájdalomcsillapító. Remélhetőleg könnyebben mozogsz majd, ha nem fáj minden mozdulatod.

Winston pislogott párat, majd egy nagyot sóhajtott és megigazgatta a pólóját. Mikor újra felnézett, halványan mosolygott.

- Köszönöm, Lucy - suttogta. - Mindent.