The Scorch Trials: Return of the Angel

Tizedik fejezet

Kialvatlanul, fáradtan ébredt fel. Az agyában egész éjjel folyamatosan sikolyok visszhangoztak, embertől vagy Buggyanttól származók, Lucy nem tudta eldönteni. Szíve szerint meg sem mozdult volna, de tudta, hogy addig kell mozogniuk, amíg világos van és a Buggyantak nem jönnek elő. A hőség már így is szinte elviselhetetlenné vált, pedig az órája szerint alig múlt hét. A nyaka teljesen beállt, és ahogy lassan felült, látta, hogy senki se aludt kényelmesebben. Lefejtette magáról Newt kezeit, amikkel egész éjjel ölelte őt, majd lassan felállt és kitámolygott a betontömb alól, ahol meghúzták magukat. Nyújtózkodott egyet, majd a rúddal a kezében lassan felkapaszkodott a tömbökön, hogy jobban körül tudjon nézni, hova is keveredtek.

Úgy tűnt, a parkolóház összeomlott végében találtak menedéket, mert jobbra tőle csak porosodó és működésképtelen járműveket látott. Ám a figyelmét nagyon gyorsan magára vonta az a látvány, ami az épületromon túl terült el, ugyanis előtte egy hajdani nagyváros lepusztult emléke tárult fel. Az ég felé magasodó irodaházak és felhőkarcolók ablakai már mind kitörtek és a legtöbb épületnek a felső szintjei teljesen leomlottak és törmelékként borították az utcán hagyott autóroncsokat. A homokdűnék itt is megjelentek, az épületek sarkain és minden olyan helyen, ahol a szél fel tudta hordani az apró szemcséket. Ha a távolba nézett, Lucy megpillantotta a városon túl elterülő végtelenm sivatagot és mögötte a hegyeket, bár azokat csak sejtette, hogy ott vannak. Örült volna, ha tudott volna találni egy működő autót, hiszen azzal sokkal gyorsabban haladhattak volna (valamiért tudta, hogy tud vezetni), de dűnék, a roncsok és a törmelékek járhatatlanná tették az utakat. Plusz, a jármű sokkal jobban felhívta volna a környék figyelmét az ittlétükre és most már tudta, hogy jobb elkerülni a feltűnést.

Nagyot sóhajtott, majd visszament a többiekhez, magához vette a hátizsákját és kiszedett belőle egy papírfecnit. A rúdból tollat készített, majd lefirkantotta rövid üzenetét a fiúknak, ha felébrednének, mielőtt visszajött volna:

Elmentem élelemért. Ne mozduljatok innen, itt biztonságban lesztek! Lássátok el Winston sérüléseit, de igyekszem azokra is valami orvosságot találni. Ha napnyugtáig nem érek vissza, akkor se gyújtsatok lámpát vagy induljatok a keresésemre, mert csak felhívnátok magatokra a figyelmet. Amint visszaértem, indulunk tovább: ha ez napnyugta után lesz, akkor itt éjszakázunk, és reggel megyünk, mivel éjszaka szeretnek a Buggyantak portyázni és az ilyen romvárosok hemzsegnek tőlük.
Maradjatok itt, vigyázzatok egymásra és pihenjetek!

Az üzenetet Newt kezébe tette, ügyelve rá, hogy ne ébredjen fel rá. Egy pillanatig elidőzött a tekintete a fiú arcán, majd megrázta a fejét, a hátára kapta Winston hátizsákját is és elindult visszafelé. Világosban körülnézve jól látta, hogy ez a hely jól el van rejtve, így az égből nem fogják észrevenni őket, és ha nem csapnak nagy zajt, a Buggyantak sem fognak a nyomukra bukkanni. A tisztársak biztonságban lesznek, amíg ő visszamegy abba a központba és keres valami élelmet.

Legalábbis nagyon bízott benne. Sosem bocsátotta volna meg magának, ha nem így lett volna.

Útja első felében nem sok minden történt, amiért kifejezetten hálás volt, de azért az éjjel halomra lőtt Buggyantakat még egyszer leszúrta, csak a biztonság kedvéért. Az érzékszervei maximum pörögtek, hagyta, hogy az ösztönei vezessék, mivel töredékes emlékeiből sejtette, hogy elég gyakran kellett már ilyen túrákat teljesítenie, és nem is tévedett. Ám az, hogy az emlékei ismét segítették, csak még jobban feldühítette. Minden porcikája utálta a tényt, hogy a VESZETT kiképzése miatt volt most képes segíteni a szerettein, hogy igenis hasznos a tudás, amit belé neveltek, mikor régen nem használta ezt másra, csak gyilkolásra.

Csak remélni tudta, hogy miután a többiek is megtudják, miért tud ennyire jól túlélni a Perzseltföldön, nem fogják annyira meggyűlölni, mint amennyire Lucy gyűlölte saját magát.