The Scorch Trials: Return of the Angel

Huszonhatodik fejezet

Thomas és Brenda nem bukkantak fel.

Az egész éjjelt ott töltötték és bár hivatalosan felváltva őrködtek, az eltűnteket és Buggyantakat fürkészve, Lucy biztos volt benne, hogy valójában egyikük sem aludt túl sokat. Hogy honnan tudta ezt, arra igen egyszerű volt a válasz: ő maga egy szemhunyásnyit sem aludt. Még pihenni sem nagyon tudott, ugyanis ha a tudata az öntudatlanság felé sodródott, mindig beugrott neki egy kép a múltjából, vagy a halott barátainak látványa, ami egyből visszarántotta őt az ébrenlétbe. Korábban mindig az álmai során bukkantak fel ezek az emlékfoszlányok, de most, hogy Thomas nem volt jelen, mintha már az éber óráit is egyre jobban megmérgezte volna a múltja.

Nem tudta, miért viselte meg ennyire Thomas hiánya, de az, hogy még csak azt sem tudta, él-e, sokkal jobban kiborította, mint hitte. Jobban, mint Winston halála és majdnem annyira, mint Chucké. Mintha a lénye egy része veszett volna el, amit még vissza sem kapott rendesen, de már most nélkülözhetetlennek érezte.

Ahogy közeledett a napkelte, úgy világosodott egyre jobban az ég alja a sivatag határában és így látni lehetett, hogy az éjszaka folyamán a sötét felhők szinte nyom nélkül eltűntek. Vagyis ma ugyanolyan forróság fog uralkodni, mint eddig, ami nehezebbé fogja tenni a haladást, de legalább egy idegenvezetőjük volt, aki tudta, merre kell menni és mire számíthattak itt.

A nap éppcsak előbukkant a távolban, rásütve a raktár romjaira, mikor Jorge megmozdult; felült, nyújtózkodott egyet, majd tapsolni kezdett.

- Ébresztő kölykök! Gyerünk, felkelni, egy-kettő!

A Lucy mellett alvó Minho mormogott egy sort, ami nagy valószínűség szerint káromkodások szép variációit tartalmazta, de most még ez se tudott mosolyt csalni a lány arcára. Gyorsan felült és úgy tett, mint aki most ébredt fel és reménykedett benne, hogy nem nézett ki olyan szörnyűen, hogy az feltűnő legyen.

Teresa, aki az őr szerepét töltötte be, összerezzent a váratlan zajtól. Mióta Thomasnak nyoma veszett, egyetlen szót sem szólt és annyira a gondolataiba mélyedt, hogy legtöbbször azt sem fogta fel, ha valaki hozzá beszélt. Lucynak rossz volt látni, hogy amíg az Útvesztőben Teresa egy igazi amazon benyomását keltette, addig a Perzseltföld mintha mindent kiölt volna belőle és ő semmit sem tehetett ellene. Örült volna, ha a lány egy kicsit beengedi a gondolataiba, de akkor neki is őszintének kellett volna lennie, arra pedig meg nem lett volna képes. Még nem.

Így viszont maradt a hallgatás.

Nem telt bele pár perce, amíg mindenki felkelt és indulásra készen állt, mégsem akaródzott senkinek sem megtenni az első lépést. Mindannyian a romokat bámulták, némán imádkozva, hogy bukkanjanak fel, de Lucy a józan észre hagyatkozva már tudta, hogy ha eddig nem jelentek meg, akkor már nem is fognak, hiszen a törmelékek maguk alá temették őket. Így viszont csakis a Jorge által említett csatornákon át jöhettek ki, már ha sikerült elérniük.

Megrázta a fejét és végül ő volt az, aki elsőként bontotta meg a vonalat és indult el a lépcső felé, amit még az éléskamrába vezető úton látott. Egy percig nem bírta tovább nézni a romokat és a gondolatait se bírta már elviselni. Thomas nem halott. Nem az és kész, más lehetőség nincs. És amíg nem látja a holttestét, addig nem is fogja elhinni soha.

Hogy a figyelmét elterelje, és hogy valami olyannal kösse le a gondolatait, amitől nem fog megbolondulni, Jorgéhoz fordult, aki felzárkózott mellé és feltette az első kérdését.

- Ha nem nagy gond, mesélne nekem egy kicsit a világról? Említettem, hogy az emlékeinket elvették, és bár az Útvesztő után kaptunk egy kis felvilágosítást, de nem tudom, mennyire hihetünk annak, mivel a VESZETT-ől jött.