Phoenix /Főnix/

Egy testben két lélek

Külső szemlélő voltam. Lassan nyitogattam szemeim, de mintha lebénultam volna. A testem semmire nem reagált. Először azt hittem tényleg ez történt. Megsérült a gerincem és örökké mozdulatlan maradok. De ekkor pislogtam, amiben nem is lett volna semmi furcsa, de aztán a kezem is mozogni kezdett. Erőtlenül nyúlt a fejemhez. Nem én irányítottam. Csak egy szemlélő voltam egy testnek. Semmit nem értettem. Egy fiú lépett be a szobába és amint megpillantott gyorsan igyekezett hozzám. Kezével a fejem alá nyúlt és megtámasztotta míg a számhoz valami folyadékot emelt. Testem nélkülem reagált és befogadta, lenyelte a folyadékot. Erősebbé vált és már könnyebben nyúlt a kezével a fiú felé.

- Köszönöm- szólalt, vagyis szólaltam meg rekedtesen. Kezemet a fiú arcán végig húztam, szemeiben láttam az aggodalmat- Hol vagyok?

- Egy biztonságos helyen. Pihenj!

- Vigyetek haza Konoha-ba-mondtam, majd lehunytam a szemem. Konoha neve ismerősen csengett. Pár napig hagytak pihenni, majd arra keltem, hogy a fiatalabbik fiú leül az ágyamra.

- Ha készen állsz, indulhatunk- mondta és válaszra nem várva a karjai közé vett. Nem tudom hány napig utaztunk. Hol ébren voltam hol aludtam. Mikor a testem aludt sötét füsttel teli folyosókon bolyongtam, így az a pár perc ébrenlét is felbecsülhetetlen érzés volt. Kettesben voltunk Sasukeval. Legalábbis ezt a nevet ejtettem ki a számon. A másik két alakot a rejtekhely óta nem láttam. Hatalmas kapukat pillantottam meg mikor újra magamhoz tértem. Erőm lett volna magamtól menni mégse mozdultam. Hagytam, hogy cipeljenek. Nem mintha bármi beleszólásom lett volna. A kapuban mikor megpillantottak minket támadó pozícióba álltak és készek voltak egyből az életünket venni egészen addig, míg az idősebb kapuőr rám nem pillantott.

- Sakura! - futott elém, én pedig végre kimásztam az engem cipelő karokból.

- Vigyetek a Hokage-hoz- utasítottam gyenge hangon. Nem éreztem már magam gyengének, mégis annak mutattam magam. Az őrre támaszkodva lépetem be a kapun. Idegesített ez a megjátszott gyengeség. Nem akartam gyengének mutatkozni mégse tehettem mást. Aki a testemet irányította, ezt akarta. Azonban nem a Hokage-hoz vittek. Egy hatalmas házhoz kísértek, ahol az ágyba fektettek mondván pihenésre van szükségem Tsunade majd meglátogat, ígérték. Pár perc nem telt el mire több ember rohamozta meg a házat. Megjátszott gyengeségemet látva hamar magamra hagytak pihenni. Egy szőke kedves arcú férfi maradt velem csak.

- Bármire szükséged van szólj, lent leszek a nappaliban- simította meg az arcom, majd kiment a szobámból. Testem csak erre várva kipattant az ágyból és szétnézett. Átkutatott mindent. Először a tükör elé ált. Végre megpillanthattam a börtönt, a testet, amibe be voltam zárva. Haját felkötötte és elégedett arccal lépett tovább a szekrényekhez. Belepillanthattam pár emlékbe, mikor egy pár eldugott fényképre lelt. Tanulmányozta őket, majd mikor lépteket hallott visszamászott az ágyba és alvást színlelt. Idegesített ez az egész. A tehetetlenség. Fura volt érezni. Minden olyan idegen és ismeretlen volt, de ez az érzés ismerős. Egy szőkehajú idősebb nő lépett be az ajtón. Fáradtan pislogtam rá mint aki épp hogy lélegzik. Aggódva sietett hozzám és ölelt magához. A tekintetem keresett valamit a szobában, majd egy kunain állapodott meg miközben a nő folyamatosan kérdezgetett a hogylétemről. Párszavas válaszokat adva válaszolgattam. Nem tudom ki ez a nő, de nem akarom bántani. A testem viszont egyértelműen ezt akarta. A kunai felemelkedett a polcról és a hegyét az idegen felé fordította.

- NE! - akartam sikítani, és szólni a nőnek, hogy forduljon meg, de semmi nem történt azon kívül, hogy a kés száguldani kezdett felé. Behunytam a szemem és csak a csattanást hallva nyitottam ki. A kés az ágy mellett lévő éjjeliszekrénybe fúródott. A nő ijedten fordult hátra keresve a támadót.

- Nem érzem senki jelenlétét Naruton kívül...- állt elém, hogy megvédjen a veszélytől mit sem sejtve, hogy én vagyok a veszély forrása. Mielőtt válaszoltam volna, a fejem hátracsuklott és elsötétült minden. Újra a sötét folyosókon voltam.

- Hogy voltál rá képes! – ijedten estem hátra mikor egy sötét alak jelent meg előttem- Meg kellett volna szűnnöd!

- Ki vagy te? - tápászkodtam fel. Válasz helyett azonban csak nekem rontott. Vagyis rontott volna, ha nem esik át rajtam. Nem tud bántani. Nem mintha féltem volna. A frusztráltságon kívül mást nem éreztem- Ki vagyok én? Mit keresek itt?

- Ez egy remek kérdés, de ne aggódj hamarosan teljesen eltűntetlek- nyalta meg a száját majd magamra hagyott a sötétségben, a még sötétebb gondolataimmal. 

A megjelenése egy cseppet se hasonlított a tükörképünkhöz. Hajamhoz nyúltam és az arcom elé húztam. Rózsaszín. Akárcsak a lányé, akit a tükörben láttam. Nem ő ennek a testnek a tulajdonosa. Az én testemet vette el ez a kígyó! A frusztráltság eltűnt és düh vette át a helyét. Még ha nem is tudom hogy ki vagyok, abban biztos vagyok hogy nem akarom hogy ez az alak, aki idős nőket döfne le hátulról, az én testemben élősködjön.

Miután eltűnt pár másodperc se telt el ismét a szobában találtam magam. A nő keze zölden világított és ezt a fényt a testembe vezette. Értetlenséget tükrözött a tekintete

- Nem találok semmi nyomát annak miért vagy még mindig ilyen gyenge...- nézett a szemembe. Ellöktem a kezét és felültem.

- Már jobban vagyok- mondtam gúnyosan- Vagy már öregszel Tsunade...- tettem hozzá amire az említett gyanakodva összehúzta szemeit. Hamiskásan felnevettem- Csak vicceltem! Nem kéne mindent ennyire komolyan venned- próbálta a testem a gyanakvását elsimítani, több kevesebb sikerrel.

- Nem ismerek rád- suttogta- Mi történt? Jobban vagy és nem hiányzik semmilyen testrészed mégse vagy még a kórházba- kutakodva figyelte minden mozdulatom. Felültem.

- Éppen oda indultam- álltam fel. Kihúztam a kunait a szekrényből- Ott legalább biztonságosabb- forgattam meg a fegyvert az ujjaimon és tettem az egyik combomra csatolt fegyvertartóba. Elléptem a nő mellől anélkül, hogy belé akartam volna döfni a kést, amiért hálás voltam. Talán szemtől szembe nem olyan bátor a testem irányítója... 

Szó nélkül kisétáltam a házból és elindultam, legjobb tudásom szerint a kórház felé. De hogy valójában merre indultak el a rám nem hallgató lábaim, arról fogalmam se volt.

Sziasztok! Tudoom rengeteget kellett várni amit sajnálok, remélem még itt vagytok és érdekel a folytatás :D Véleményt és a szavazatokat mindig szívesen fogadom :D

Bellatis