Phoenix /Főnix/

Összekuszálódott érzelmek

Óvatosan simítottam ki az első levelet. Nem sok minden állt benne, de ez is több a semminél. Olvasni kezdtem...

Hétfő:

Ha azt hiszik törölhetik az emlékeimet és miután kihasználtak csak úgy visszadobhatnak Konohába hát tévedtek! Nem véletlen kellett ilyen gyorsan hazajönnünk. Elkapták a háromfarkút. És kiszívták belőle a bestiát. Itachi szemei alakulnak, de még hátravan két kezelés. Nem tudom mit írhatnék... Eddig minden olyan jó volt. Elhittem, hogy többek, hogy meg tudnak változni. Mekkorát tévedtem... Peinék meg akarják változtatni a világot. Kitörölni azt, amit ismerünk és egy újat teremteni, de valami sántít ezzel... Nagyon is. Kopogtak... Később folytatom.

Szerda vagy talán csütörtök?

Túl bonyolult ez az egész ahhoz, hogy le bírjam írni. Nem halt meg. Túlélte a háromfarkú... Itachiek megmentették... Miattam. Fél, hogy ezzel veszélybe sodort engem, aggódik. De nem bánom. Képesek a megbánásra... A helyes döntésre. Nem menthetetlenek, ahogy gondoltam. De mégse kérhetem azt tőlük, hogy hagyjanak fel mindent. Miért tennék? Miattam? Az érzések megmaradnak? Miután törölték az emlékeim? Vagy velük együtt eltűnnek? Lehet egyszerűbb volna. Lehet jobb lenne, ha nem éreznék így irántuk... Itachi iránt... Nem érezhetek... Mindegy, eltértem a lényegtől. Itt volt Neji. Majdnem belehaltunk a vakmerőségébe. Pein kiakadt, nem kicsit. Ha nincs Itachi talán már halottak lennénk. Neji biztosan.

- Itachi segített nekünk? - néztem fel a levélből- Miért? - suttogtam magamnak- És milyen érzésekről írhattam? - lecsaptam az asztalra. Felidegesít. Mintha nem is én írtam volna pedig tudom, hogy de. De mégis annyira másmilyen. Kisétáltam az új konyhámba és körbe néztem. A vízforralót bekapcsoltam és találtam is pár teafüvet így kivettem egyet közülük, majd már egy gőzölgő itallal tértem vissza az idegen papírokhoz.

"Törölték Neji emlékeit. Rám is ez vár. Nem akarom elfelejteni. Nem akarom őt se elfelejteni. Talán ez a levél már el se jut Konohába. Itachi tudja hogyan üzengetek haza."

Felálltam és letettem a leveleket. Ezen a pár soron kívül még az Akatsuki tagokról van leírva egyesével pár információ. De nem akarom őket elolvasni. Nem akarom őket kiadni, és magam se értem miért. Ha nem tudok róla nem hazudok a falunak. A gáztűzhelyhez léptem és meggyújtottam. Remegett a kezem, de nem tudtam mit tegyek. Letettem a pultra a leveleket és elsőnek az Itachiról szóló levélhez nyúltam. Tárgyilagos volt. Csak, mint egy kórlap. Ez nem lehet... Őt kezeltem? De itt a végső kezeléséről már nem írok... Utána egyből eltávolítottak? Ezt mégse hagyhatom elégni. Egy csomó orvosi felfedezés. Éhesen faltam a szavakat, és minden egyes mondattal világosabb lett miért is voltam náluk. De mégis miért mentem bele, hogy segítsek neki? Hiába fenyegettek meg ha nem lett volna valami nyomós érv nem segítettem volna Itachinak az öccse ellen. Ebben biztos vagyok. Egy mondat volt még, ami beleégett az emlékezetembe... „Tsunade tudja!" Mit tud? Mi az, ami annyira veszélyes volt, hogy nem írhattam le? Mi az, ami ezeknél az információknál is veszélyesebb? Ki kell derítenem. Felálltam, de ekkor rájöttem, hogy már nagyon késő van. Egy nap már nem oszt nem szoroz. A fürdőbe vettem az irányt. Olyan iszonyatosan vágytam már egy forró fürdőre. Hisz mióta nem volt rá lehetőségem... Szóval ott nem volt kád... Felidegesítenek ezek a kis emlékfoszlányok. Semmi értelmük mégis felkavarnak bennem valamit. Megengedtem egy kád vizet majd belemerültem a forró vízbe. A tetoválások... Meg kéne keresnem Natashat. Túl sok mindent kéne tennem és egyikhez sincs kedvem. Még a szüleimet se kerestem fel... Nem azért nem akarok találkozni velük mert nem hiányoztak. Ellenbe. Rettenetesen hiányoztak. De úgy érzem, hogy amíg halogatom ezeket a dolgokat nem lesz végleges ez az állapot. Furcsa, de valamiért úgy érzem nincs itt helyem. Máshol lenne. Nem akarom lezárni a múltat. Azt a múltat, amire nem is emlékszem... El kell mennem... Lemerültem a víz alá. És elmerültem a csöndben. Ez a csönd mindig megnyugtatott. Mintha minden eltűnne. Úgy maradtam volna a víz alatt, de az oxigénhiány győzött és levegőért kapkodva bukkantam fel. Lemostam a kórház porát, majd a gyönyörű hálószobába mentem. Túl nagy ez egy embernek. Főleg egy ilyen magányosnak, amilyen én vagyok... A könnyeim halkan folytak végig az arcomon. Sírtam, de nem tudtam az okát. Nem emlékszem, de sirattam valamit, ami egykor fontos volt. De el kell engednem. Muszáj...