Phoenix /Főnix/

Reménytelen

Pár óra múlva miután kiürült a szervezetemből a méreg, az Uchiha újra bejött a szobába. Időközben átöltöztem és leellenőriztem a táskám tartalmát. A fegyvereimet elvették, ami várható volt. Kiszolgáltatottnak éreztem magam. Gyűlöltem ezt az érzést. Ideges és frusztrált lettem a gondolattól, hogy a helyzetem ilyen kilátástalan. Tekintetemmel próbáltam meggyilkolni a férfit, amit ő is észrevehetett. 

- Gyere- utasított magyarázat nélkül. Mivel nekem se volt kedvem többet beszélni vele szó nélkül követtem. Amíg haladtunk segítségül akartam hívni az elemeket, de azok nem reagáltak kérésemre. Még a levegő se ... Milyen mérget tömtek belém?! Egy ajtó előtt álltunk meg, olyan hirtelen hogy nekimentem az Uchihának. Mielőtt kopoghatott volna kivágódott az ajtó.

- Néha esetleg az én véleményemet is kikérhetnéd!- tört ki az ajtón egy kék hajú gyönyörű nő. Hajában papírvirág díszelgett, ami a hirtelen mozdulatoktól nem is értem, hogy maradhatott a helyén. A nagy sietségben majdnem lesodort minket a lábunkról, vagyis csak engem mivel a kísérőm a falat támasztotta már, hogy helyet adhasson a lány elviharzásának. Miután a nő eltűnt a folyosó végén Itachi csak akkor lökte el magát a faltól és lépett be a szobába. Követtem befelé ahol egy kisebb iroda volt és egy komoly piercinges srác ült egy nagy asztalnál.

- Elnézést az előbbiért- köszörülte meg a torkát- Foglalj helyet Sakura és te is Itachi- feszengve de engedelmeskedtem- Nem várom el hogy beállj közénk és eláruld a faludat...- Itachira kaptam a tekintetem. Nem mondta volna el az előző beszélgetésünket a vezetőjének? Nem kerülte el a figyelmét a narancshajúnak a reakcióm, ezért gyorsan rendeztem a vonásaimat és tekintetemet ismét rá emeltem- Szóval van egy ajánlatom. Nekem nem csak a Hirana klán örökösére van szükségem, hanem a lehető legjobb orvosra. Információink alapján a tehetséged vetekszik a Hokage képességeivel- elhallgatott és várakozva nézett rám.

- Ő tanított, de csalódást kell okoznom mert, nem hinném hogy akár a nyomába is érhetek- feszülten vártam a reakcióját. Tudom, hogy jó vagyok a szakmámba, de erről nekik nem kell tudniuk, főleg addig nem, amíg nem tudom mit várnának tőlem. Az agyam már 20 lehetséges menekülési útvonalat kidolgozott, ha esetleg arra kerülne a sor, bár ezekben is 80% hogy végem mielőtt akár az ajtóhoz érhetnék. Ez reménytelen. Még ha ki is jutnék a szobából a labirintushoz hasonló folyosókon nem jutnék sokáig.

- A te és a falud érdekedben remélem nincs igazad. Szóval az ajánlat a következő. Szükségem van Itachi sharinganjára, ezért a feladatod nem más minthogy meggyógyítsd vagy legalább késleltesd a szemei romlását- közölte.

- És mi hasznom származna belőle?- arra már rájöttem, hogy Itachi nem avatta be az egyezségünkbe, így hát azt sem tudhatja hogy már elfogadtam az ő ajánlatát.

- Neked nem sok. A faludat ellenben nem támadjuk meg, amíg nálunk tartózkodsz, ezáltal a Kyubi is biztonságban van, amíg teljesíted a rád eső feladatot- összehúztam a szememet bizalmatlanul- Miért is bíznál bennünk?- mondta ki a kérdést, ami a nyelvem hegyén volt már- Ez a kölcsönös bizalomról szól. A kezedben lesz a Sharingan vagyis bármikor megvakíthatod Itachit ha úgy döntesz, de biztosíthatlak ha ez akár meg is fordul a fejedben akkor nem hogy hamarabb megyünk el a barátodért és romboljuk le a szeretett faludat, de úgy szabadítjuk meg a kölyköt a démontól, hogy könyörögni fog a halálért- ezt olyan érzelemmentesen adta elő mintha csak az időjárást közölte volna. Viszont nem is az ajánlat ijesztett meg, hiszen soha nem tennék olyat, amivel veszélyeztetném a szeretteimet... Hanem az hogy ezt ők is tudják rólam. Nem a saját életemet fenyegették. Sőt, arról szó sem esett, hogy mi lesz velem miután végeztem az Uchihával. Megölnek? Mindegy ez egyenlőre még nem most lesz... a kezemet nyújtottam.

- Örülök hogy az Akatsukiban köszönthetlek- fogta meg a kezemet- Itachi! Te felelsz a lányért- közölte még, majd visszatért a papírjaihoz az asztalon, mi pedig elindultunk kifelé. Az ében fekete hajú srác intett a fejével, hogy kövessem. Előttem haladt így szemügyre tudtom őt venni anélkül, hogy észrevenné. Fekete ujjatlan, fekete gatya és egy fekete sportcipő volt rajta... Színes egyéniség... Az ujjatlan láttatni engedte izmos karjait. Nem értettem. Ha nem önszántából gyilkolta is le a faluját utána miért maradt a gyilkolásnál?

- Nem láttál még embert?- szólalt meg úgy, hogy hátra sem nézett. Bakker! Elkaptam a tekintetem és kissé elpirultam, de eszem ágában sem volt annyiban hagyni.

- Nem mindennap vagyok összezárva lelketlen gyilkosokkal- mondtam ugyanolyan szenvtelen hangon. Olyan hirtelen állt meg, hogy majdnem nekiütköztem.

- Mert gondolom te és a barátaid soha senkinek nem vettétek el az életét- oké ez betalált...

- Csak ha a falu érdekei ezt kívánták!- szűrtem a fogaim között- És sohasem kedvtelésből!

- És a csöppnyi agyaddal gondolom fel se merül benned, hogy mi is valami érdekében cselekszünk, ugye?- aúcs... Nem hiszem, hogy várt választ, mert szó nélkül tovább indult.

- Ne haragudj, ha én nem látok elég jó okot ennyi ártatlan ember megöléséért- mondtam, mert most se bírtam ki, hogy ne az én szavam legyen az utolsó. Megérkeztünk egy ajtóhoz és benyitott.

- A te megölésedre már most túl sok jó okot tudok- hajolt hozzám közel, annyira hogy leheletét éreztem az arcomon. Kirázott a hideg és kellemes borzongás futott végig a testemen. Undorodva léptem hátrébb, de nem tőle undorodtam, hanem a reakciómtól. Persze ő ezt nem tudhatta- A szobád- mondta, majd elfordult és mielőtt reagálhattam volna becsapta maga mögött a szobám ajtaja mellett lévő ajtót ami valószínűleg az ő szobája lehetett. Remek. Nem elég hogy megfenyegetett, még csak pár lépésnél többet se kell megtennie, ha álmomban tervezne megfojtani. De nélkülem megvakul. És ezt ő is tudja... Bementem és körülnéztem a szobába. Semmi extra, de rosszabbra számítottam. Meglepően tiszta volt és igényes. Egy nagyobb franciaágy foglalta el a szoba felét, ezen kívül egy nagy szekrény és egy fésülködőasztal volt. Nem sok értelmét láttam ezeknek a dolgoknak hiszen nem sok ruhám volt. Vicces is lett volna ha egy bőrönddel menekülök állandóan. De most végre letelepszek, ha csak egy kis időre is... És persze gyilkosokkal. Inkább menekülnék tovább egyedül... Leültem az ágyra és elkezdtem átgondolni a történteket. Úgy döntöttem végül, hogy egy gyors fürdés segítene kitisztítani a fejemet, így az ágyam mellett lévő ajtóhoz sétáltam, ami reméltem a fürdőbe vezet. Benyitottam és elakadt a lélegzetem. Egy félmeztelen Itachival találtam magam szemben. A derekán egy törülköző volt összekötve, hogy eltakarja meztelen testét. Izmos testét látva, ahogy felém fordult lassan és ettől a kis mozdulattól még jobban megfeszülnek a kockák a hasán, nyeltem egyet.

- Elnézést!- nyögtem és becsaptam vörös fejjel a fürdőt. Közös fürdő?? Az arcomat a kezembe temettem zavaromban. Nem igazán volt még közöm fiúhoz, így váratlanul ért az előző látvány. Bár gondolom, ha lett volna akkor is így hatott volna rám. Sasuke után Neji volt az egyetlen, aki megmozgatott bennem valamit. Mondjuk nem igazán tudom hogy mit... Inkább csak barátok voltunk. Persze tett néha egy két célzást miszerint több is van köztünk, de sose történt semmi igazán. Mondjuk lehetőséget se adtam szegénynek így visszagondolva. Kinyílt az ajtó és az Uchiha nézett be rajta egy szál alsógatyában.

- Mások szoktak kopogni, téged nem tanítottak meg?- mondta mintha jót mulatna a dolgon, bár az arca még most is ugyanolyan érzelemmentes volt- Most már szabad-mondta, majd eltűnt. Pár perc után beléptem a fürdőbe és az ott található mindkét ajtót kulcsra zártam. Ha ezt ő is megtette volna, akkor nem történt volna ez meg... Bár gondolom hozzá volt szokva, hogy az övé a fürdő. Akármennyire is nem bírom, azt el kell fogadnom, hogy itt én vagyok a betolakodó avagy vendég és nem ő. Csendben levetkőztem és beálltam a tus alá. Találtam tusfürdőt sőt, meg sampont is. Miután végeztem a szobámba mentem és felvettem az utolsó tiszta ruhámat. A fürdőben gyorsan kimostam a többit és kiteregettem a szekrényem ajtajára őket. Ekkor kopogtak. Ijedten rezzentem össze, majd az ajtóhoz sétáltam. Rendeztem arcvonásaimat, hogy semmilyen érzelmet ne lehessen róla leolvasni, majd ajtót nyitottam...