Phoenix /Főnix/

"Szükségem van rád"

Mikor észrevett egy mosollyal üdvözölt.

- Sajnálom! Nem akartalak megzavarni!- szabadkoztam. Legyintett.

- Csak most jöttetek vissza a küldetésről és máris edzeni akarsz?- kérdezte felhúzott szemöldökkel.

- Rám fér- mosolyogtam vissza. Mikor észrevette a hamis mosolyomat elkomorult.

- Mi baj? Történt valami?- indult el felém aggódva. Mikor odaért hozzám magához ölelt. Olyan volt számomra, mint egy nővér. Már nyitottam volna a számat mikor valaki megállított.

- Sajnálom Konan hogy megzavartunk. Majd később edzünk akkor!- az illető Itachi volt. Rólam mintha tudomást se venne úgy nézett Konanra. A karomnál fogva kezdett kihúzni a teremből.

- Mára befejeztem gyertek nyugodtan!- mondta majd kisétált az ajtón. Mikor becsukódott mögötte dühösen rántottam ki a kezemet Itachi szorításából.

- Mi a fene bajod van?- néztem rá gyilkos tekintettel.

- Azért viszem el a balhét helyetted, hogy te elmond másoknak az igazat???- sziszegte. Elfordítottam a tekintetem. Nem akartam látni a dühös arcát- Nézz rám mikor hozzád beszélek!- emelte fel a hangját és az arcomat az államnál fogva felé fordította- Legalább egy köszönömöt megérdemelnék! Vagy nem is tudom! Lehet én vagyok rosszul beállítva de te rontottad el a küldetést nem én! Mégis úgy viselkedsz, mintha én tehetnék mindenről!- lassan már üvöltött. Sose láttam még ilyennek. Még elképzelni sem tudtam, hogy ilyen heves érzelmeket lássak az arcán. Még jó hogy hangszigetelt a terem.

- Mert te is tehetsz!- üvöltöttem én is- Ha nem vittél volna magaddal akkor nem kellett volna látnom, ahogy azt a szegény fiút megkötözitek, mint egy állatot! Vagy menjünk még régebbre! Ha megöltél volna akkor, amikor felajánlottad hogy csatlakozzak nem lenne ennyi gondod velem!- ordítottam összeszorított szemmel. A könnytől már homályosan láttam. Szánakozva nézett rám amitől még dühösebb lettem- Miért vállaltad át a felelőséget ha ennyi gondot okozok neked? Ha Pein megölt volna akkor nem lenne semmi gondod!- néztem dühösen a fekete szemekbe amik már nem dühösen néztek rám hanem szomorúan, szinte együtt érzőn. Gyengéden letörölt egy könnycseppet az arcomról.

- Szükségem van rád- suttogta. Azt hittem félreértettem valamit de ekkor odajött hozzám és magához húzott. Mozdulatlanul álltam miközben magához ölelt. Gyengéden és pont annyira szorosan, hogy könnyen el tudjak húzódni ha szeretnék. Majd pár másodperc után eltolt magától, de mintha percek teltek volna el. Feszülten vártam mit fog tenni majd mikor a kezét felém közelítette összerezzentem. Nem féltem csak a közelsége megint kiborított. Az ujjaival homlokon bökött majd eltávolodott. A döbbenettől nem tudtam mit tegyek.

- Ez.. Ezt meg mégis mire véljem?- kérdeztem döbbenten.

- Az alkunk rád eső fele. Vagy már nem emlékszel?- kérdezte ébenfekete szemét az enyémbe fúrva. Értetlenül néztem rá. Közel hajolt és úgy suttogta a szavakat.

- A szemem- tipikus tömör válasz, de legalább megértettem a szándékát- Vagy az öcsém is megvakul, úgy ahogy én- nézett rám most már komolyabban, de még mindig látszott rajta hogy jót szórakozik a reakciómon. Csak tátogni bírtam. Nem jött ki hang a torkomon.

- Fent megvizsgálom- Megvetően mértem végig. Soha nem láttam még Itachit így viselkedni. Az arca most mintha szórakozott lett volna, de az istenért se mosolyodott volna el- Emlékeztetlek hogy egy mozdulatommal megvakíthatlak - mondtam fenyegetőzve majd hátat fordítva neki elhagytam a termet, de éreztem hogy jót nevet magában a zavaromon... Ezek az Uchihák a sírba visznek...

(bocsi hogy sokat kellett várni, de nem volt sok időm mostanában :) A következőt ígérem hamar hozom! :D )