Phoenix /Főnix/

Megtörve

 Megkövülten bámultam a földre dobott széttépett ruháim. Észre se vettem, hogy már egyedül vagyok. Véget akartam vetni mindennek. Nem akartam, hogy többé hozzám érhessen. Meg kell tennem. A ruhám, amit olyan kegyetlenül tépett le rólam füstölni kezdett majd lángra kapott. Némán figyeltem ahogy egyre jobban lángolni kezd. Vártam hogy a lángok tovább terjedjenek. Vártam, hogy engem is elérjenek. Vártam, hogy elégessék a testem, amit így meggyaláztak. Meg akartam tőle szabadulni. Terjedt a füst is, de nem érdekelt. Lassan elérte az ágyat a tűz, de én csak vártam. Egyre jobban forró lett a levegő és már levegőt venni se tudtam igazán, de nem zavart.

- Sakura! - rontott be az ajtón. Én felé nézni is képtelen voltam. Nem akartam, hogy megmentsen. Nem voltam bajban. Nem akartam megmenekülni. De mint mindig, cseppet se törődött azzal, hogy én mit akarok. Felkapott és kivitt a szobából. Egy alagúton sietett velem át, majd pár ajtón keresztül futott mikor végre kiértünk a levegőre. A fűbe tett majd gondolkozva mért végig. Valószínűleg úgy gondolta, hogy még most is képtelen vagyok bármilyen aktív mozgásra ezért visszarohant ott hagyva engem. Felgyújtottam a rejtekhelyét. Remélem az összes mocskos cucca elég. Kesernyés mosolyra húztam a szám és ekkor rádöbbentem. Az egyetlen lehetőségemet pazarlom éppen el. Összeszedtem magam és feltápászkodtam. A póló, ami rajtam volt a combom közepéig leért így hálát adtam amiért nem vagyok teljesen meztelen. Botladozva céloztam meg az erdő szélét, de a lábaim összecsuklottak alattam. Nekiveselkedtem még egyszer és felálltam. A levegőtől kérve egy kis segítséget az könnyebbé tette a testem így egy fokkal könnyebben folytattam az utamat az erdőben. Körülöttem mindenhol vörös virágok nyíltak. Kis büszkeség töltött el, hogy legalább ez sikerült. Mezítláb kellemetlen érzés volt az avarban botorkálni, de nem törődtem vele... Csak egyet tudtam. Minél messzebb kell innen kerülnöm...

Itachi:

Az informátorunk szerint Sasukét Tanzaku környékén látták. Így arra kezdtünk neki a keresésnek. Mindenki őt keresi. Még Konan is velünk jött és Pein egyedül maradt a rejtekhelyen. Különváltunk, hogy minél nagyobb területet tudjunk átvizsgálni. Már több mint egy napja keressük és idáig semmi nyomát nem találtuk. Egyre dühösebb és dühösebb lettem. Megállás nélkül száguldottam az erdőben és reménykedtem valami jelben. De mindhiába.

- Találtál valamit? - kérdezte Kisame utolérve. Megráztam a fejem mire felsóhajtott- Nem tudom merre kéne keresnünk... Ha nem hagytam volna magára...- suttogta és letépett egy virágot.

- Kisame- szóltam, de egyből a szavamba vágott.

- De ez az igazság! - mérgelődött idegesen.

- Kisame! - szóltam rá élesebben mire végre rám emelte a tekintetét. Nyújtottam a kezem és ő értetlenül bámult le rá- A virágot- morogtam idegesen, ő pedig értetlenül a kezembe nyomta a vörös növényt.

- Sakura ezzel a virággal üzent a szobádban! - esett le neki. Bólintottam és abba az irányba futottam tovább, ahol egyre több és több virágot fedeztem fel. Kisame is jött utánam, de jóval lehagytam és nem is állt szándékomban megállni és bevárni. Teljes erőmből száguldottam előre a fákon, amíg fel nem figyeltem a zörgésre. Lent az avarban egy alak botorkált előre. Minden második lépésénél össze-össze csuklottak a lábai, amik véresek voltak a sok karcolástól, amit az ágak ejtettek rajta. Mikor átkaroltam a derekát, hogy levegyem a lábáról a súlyát ijedten pillantott fel rám és elszörnyedt mikor meglátott.

- Engedj! - zokogott fel és felém lendítette a kezeit. Erőtlenül próbált eltolni magától.

- Most már nincs baj- öleltem át.