Phoenix /Főnix/

Megszakíthatatlan kötelék

Lassan nyitottam ki a szememet. Éreztem, hogy figyelnek. Kék szemek fürkészték minden mozdulatom.

- Neji! - húztam magamhoz ő pedig meglepődve viszonozta- Hát meggyógyultál!

- Chh, csak egy kis karcolás volt! – legyintett- Hála neked- mosolyodott el. Jól nézett ki, mint aki nem is lett volna halálközeli helyzetben mostanában. Ellenben én úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. Be voltam kötözve a hasamon. Elkezdtem kibontogatni a kötést. Elég csúnya volt a seb.

- Hol vagyunk? - tekintettem körbe az ismerős szobában, miközben elkezdtem gyógyítani magam.

- Egy kis kunyhóban. Törölték az emlékeim mikor itt tértem magamhoz. Megengedték, hogy elbúcsúzzak, csak ezért nem öltem meg mind- húzta fel sértődötten az orrát.

- Gondolom nem esett kellemesen, hogy belenyúltak a fejedbe...- sóhajtottam- Rám is ez vár, ha itt végeztem.

- Igyekezzél vele. Szükségem van rád- mondta és félrekapta a tekintetét- Vagyis a falunak szüksége van rád. A kórház kész csőd nélküled.

- Igyekezni fogok- mosolyodtam el. A seb már kevésbé fájt így visszakötöztem és feltápászkodtam-Gyere sétáljunk!

- Hova mentek? - állított meg az ajtóban Dei.

- Csak elkísérem egy darabig, nem szökök meg ne aggódj...- forgattam a szemem.

- Az állapotod miatt nem kéne mászkálnod, ezért kérdeztem- mondta és láttam rajta nem esett jól neki a feltételezésem.

- Minden rendben! -mosolyogtam rá és megmutattam a hegemet- Gyógyító ninja vagyok emlékszel? - bokszoltam a karjába mire elvigyorodott.

- Jó utat- biccentet Neji felé, aki ezt viszonozta, majd kiléptünk a kisházból. Lassan indultunk el. A séta feloldotta a bennünk lévő görcsöt és pár perc múlva már fesztelenül beszélgettünk közös barátainkról. Elmesélte merre jár éppen Naruto, mi újság Hinataval, kit fűz éppen Ino és hasonlók. Hihetetlenül hiányzott már ez.

- Hallottál Sasukéról? - összerezzentem.

- Nem- jött a számból a túl gyors válasz.

- Visszajött, bár nem sokáig maradt.

- Miért ment vissza? - értetlenkedtem.

- Nem tudom. A hokagéval beszélt, aztán elhagyta a falut ismét- rázta a fejét értetlenül- Gondoltam örülsz, ha tudsz erről.

- Nem érdekel már mit tesz és kivel- húztam el a szám- Ő már nem az, aki egykor a csapattársam volt.

- Fura ezt hallani. Azt hittem örülni fogok, ha majd egyszer ezt mondod nekem... Most mégis. Ez nem te vagy. Te nem adod fel- mosolygott.

- Te meg nem mondasz ilyet! - nevettem- Úgy érzem mindketten változtunk.

- Felnőttünk- bólintott.

- Ideje volt- löktem meg. Együtt nevettünk, majd megálltunk. Tovább nem mehettem.

- Igyekszem minél hamarabb hazatérni. Cserébe ígérd meg, hogy nem követed a leveleim, már ha nem fognak ezek után jobban ellenőrizni és tudok még küldeni- nevettem.

- Ha kell fűszállakkal üzenek- vigyorgott, megölelt majd elváltak útjaink. Újra. Csendben néztem ahogy lassan eltűnik a szemem elől.