Phoenix /Főnix/

A küldetés part2

Vajon jól van??

De nem volt sok időm ezen agyalni, mert 5 alak rontott rám egyszerre. Éreztem. hogy az erőm a végét járja, szóval eldöntöttem hogy gyorsan végzek velük. A földből indák törtek elő fenyegetően csapkodva a támadóim felé. Ekkor bukkant fel Kisame 6 alakkal a nyomában. Ita 10 ellenféllel küzdött egyszerre szóval tőle nem várhattam segítséget. Mikor visszafordultam egy hatalmas tűzsárkánnyal találtam magam szembe. Az indáimat már mind szétperzselte és felém vette az irányt. Két alak kézjeleket formált. Éppen a menekülő utat kerestem mikor megéreztem, hogy süllyedek. Ijedten kaptam a lábamra a tekintetemet, de már csak a bokám látszott ki az iszapból. Mielőtt kiránthattam volna a lábamat az iszap megszilárdult ezáltal megakadályozta az elmenekülésemet. A tűzsárkány már csak pár méterre volt tőlem. Próbáltam visszaküldeni a támadómra, de mindhiába. Ebben a pillanatban döbbentem rá hogy a támadóim nem csupán kiütni akarnak, hanem végezni velem. Még egy utolsó pillantást vetettem támadóim önelégült arcukra, majd behunytam a szemem. Semmi erőm nem maradt védekezni és ezzel tisztában voltam. Már csak abban reménykedtem, hogyha csukva tartom a szemem kevésbé lesz fájdalmas a halál. Éreztem, hogy a sárkány odaért hozzám megcsapott a meleg levegő. Vártam az ütést vagy a forróságot, de egyiket sem éreztem. Vonakodva nyitottam ki a szememet. Egy nagy széles vállat láttam ami betakarta a szemem elől a többieket. Kisame a fájdalomtól eltorzult arccal fordult felém. Ekkor döbbentem rá hogy mi történt. A testével hárította a támadást. Kiszabadított az iszapból és az ölébe vett. A tisztás széléhez rohant és nekidöntött egy fának. A ruháim vértől voltak foltosak, de nem az én véremtől.

- Innentől átveszem. Maradj nyugton!- vigyorgott rám majd támadásba lendült. Másodpercek alatt kaszabolta le az ellenséget. Az egész mellkasa vérzett, de ő mintha semmi baja nem lenne csak a támadásra koncentrált. Mit tett? Miért mentett meg, veszélybe sodorva a saját életét? Ennyit érne neki a képességem? Mégis milyen ember az ilyen? Többet ér az erő az életénél is? Ekkor vettem észre hogy én sem vagyok sértetlen. A combomon egy hatalmas vágás éktelenkedett. Mikor szereztem azt nem tudom de most kezdtem érezni hogy iszonyúan fáj. Feltápászkodtam és Kisame után akartam rohanni hogy segítsek de egy kéz a csuklómnál fogva visszarántott.

- Elboldogul. Ha beleavatkozol, csak hátráltatnád...- állított meg Itachi. Igaza volt. Kisame végzett az utolsó emberrel is. Vigyorogva indult el hozzánk. Mosolyt erőltettem az arcomra és odasiettem hozzá hogy kezelésbe vegyem a sebét. Mikor odaértem elé egy pillantást vetett még rám majd összeesett. A földre zuhant volna ha Itachi el nem kapja. Lefektette a földre majd helyett adott nekem. Letérdeltem a cápaember mellé és gyógyítani kezdtem a sebét. Összeszorított foggal koncentráltam. Ha begyógyítani nem is tudom ennyi chakrával legalább enyhíthetek a fájdalmán. Már lassan öt perce ültem fölötte mikor nyitogatni kezdte a szemét. Mikor meglátott elmosolyodott. Nem bírtam megállni. Kieresztettem a dühömet.

- Mégis mi a büdös francért csináltad ezt? Kis híján meghaltál miattam! Ennyit ér neked a képességem? Azért mentettél meg nehogy odavesszen az erőm, ugye?- kérdeztem megvetően. Elsőnek megszeppenve nézett rám majd megkeményítette a vonásait.

- Mégis mit gondolsz te rólam? Kit érdekel hogy milyen kicseszett mutáns vagy? A kisujjam is erősebb nálad- akadt ki.

- Akkor ha nem emiatt mentettél meg, mi volt az oka?- húztam fel dühösen a szemöldököm.

- Mégis miért szerinted? Hagytalak volna meghalni? A csapattársam vagy te liba! Lehet hogy gyilkos vagyok, de a csapattársaimért bármit megteszek!- indulatában felült de olyan gyorsan is rogyott vissza a fájdalomtól. A válasza annyira meglepett, hogy még a számat is eltátottam. Erre nem számítottam. Néma csöndben kötöztem be a sebet majd talpra álltam.

- Köszönöm...- suttogtam olyan halkan hogy lehet hogy még ő sem hallotta. Hátat fordítottam neki és leültem pár méterrel arrébb. Nem tudtam rendesen gondolkodni. Már nem bírtam az Akatsukira brutális gyilkosokként gondolni. Kezdem őket megkedvelni. Nem... Már megkedveltem őket. Bízom bennük... Lehetséges lenne ez? Nem maradtunk itt. Nem akartuk, hogy ránk találjanak még többen mert a csata elég hangos volt ahhoz hogy erre mások is felfigyeljenek. Kisame miatt nem tudtunk olyan gyorsan haladni mint eddig. Megálltunk egy forrás mellett.

- Itt letáborozunk...- adta az utasítást az Uchiha. Ledobtam a cuccom és elkezdtem felállítani a sátrat. Mikor végeztem jó éjszakát kívántam a fiúknak majd elvonultam a sátramba. Már sötét volt mikor neszt hallottam odakintről. Amilyen halkan bírtam lehúztam a cipzárt a sátor ajtaján és kikukucskáltam. Megnyugodtam, amikor a tűz mellett a fiúkat láttam meg. Suttogva beszélgettek. Hegyezni kezdtem a fülemet.

- Miért nem mondhatjuk el neki?- értetlenkedett Kisame.

- Szerinted hogy reagálna arra ha megtudná hogy őt üldözik?- morogta idegesen a fekete hajú.

- Valószínűleg nem jól- bólogatott a cápaember.

Idióta...- suttogta az Uchiha- Kinézem belőle hogy elszökne ezáltal tökéletes lehetőséget adna a támadóknak a megölésére. Sokan vannak úgy az erejével,hogyha nem lehet a szövetségesük akkor inkább senkié se legyen...- motyogta. 

A gondolatok egymást üldözték a fejemben. Engem akartak megölni? Nem ők voltak a célpontok? Miattam kerültek veszélybe? Veszélyt jelentek rájuk? Ezek és ezekhez hasonló kérdések gyülekeztek a fejemben. Az utolsó és a legfontosabb csak két szóból állt:

 Mit tegyek...?