Phoenix /Főnix/

Üresség

Itachi:

Egy percre se hagytam magára. Hosszabb veszekedés után Sasuke belement, hogy egy régebbi rejtekhelyünkre vigyük. Pihennie kellett és ez csak úgy megy, ha hagyjuk is. Az ajtóban állva figyeltem, ahogy nehézkesen, de szuszog. Sasuke szintén nem tágított. Csak tudnám hirtelen mi ez a nagy féltés. Eddig tőle kellett félteni. Felnőtt végre? Akkor se bocsátom meg, amit tett. Amit vele tett azt már nem tudja visszacsinálni. Régebben átengedtem volna neki, ha ezt a törődést látom a tekintetében... De nem, ezzel elkésett. Sok mindent meg tudnék neki bocsátani, de ezt így nem. Majd talál magának egy olyan lányt, akin nem ejt ekkora sebet. Dühös voltam rá, de magamra is. Tudom, hogy Sakura nem lehet az enyém és így mintha nem engedném azt se, hogy másé legyen. De nem erről van szó. Csak Sasuke már bántotta. És ő nem érdemli meg. Ahogyan az a Hyuga se. Megráztam a fejem. Sasuke a hirtelen mozdulatra rám kapta a tekintetét.

- Hozok egy két dolgot, amire Sakuranak meg nekünk szükségünk lehet- lépett be Kisame. Bólintottam, Sasuke csak gyanakodva figyelte- Ha meg akarnálak ölni már egy napja megtettem volna- fordított hátat a kékség neki- Valami különleges kívánság?

- Halat ennék- mondta öcsém. Kisame, akinek már megedzettük az idegrendszerét az ilyen poénokkal, csak elvigyorodott.

- Csak meg ne akadjon a szálka a torkodon. Vattacukornak hozok valami szíverősítőt is- mondta, majd elment. Remélem nem piára gondolt.

- Itachi- meglepődtem, hogy hozzám szólt, de ezt nem mutatva pillantottam rá- Amíg ez van...- sóhajtva bökött a fejével Sakura felé- Félre tudom tenni a dolgokat, de utána...

- Nehogy azt hidd, hogy más körülmények között még életben lennél.

- Fontos neked? - nézett rám dühösen és egyben értetlenül.

- Dehogy- hazudtam- Még szükségünk lehet rá. Plusz az adósa voltam. Ezzel leróttuk- mondtam és hogy hitelt is adjak szavaimnak, hátat fordítottam, hogy otthagyjam őket bármennyire is nehezemre esett. Már épp becsuktam volna az ajtót, mikor meghallottam a nyöszörgést. Gyorsan siettem vissza mellé. Sasuke rám sem pillantva kezei közé vette Sakura kezét és feszülten fürkészte az arcát. Óvatosan és lassan nyitogatta szemeit. Először Sasukera pillantott, majd a tekintete megtalált engem is. Valami azonban fura volt. Nem volt a tekintetében félelem és bizalmatlanság, ahogy rám tekintett. Viszont nem is az a tekintet, amilyen az emlékeivel volt. Üres volt és érzelemmentes. Nem értettem. Eddig szinte túl sok érzelmet tudtam belőle kiolvasni. Most pedig semmi. Üresség. Mielőtt azonban jobban átgondolhattam volna ezt az egészet düh suhant át a tekintetén és oldalra döntve fejét, ismét magunkra hagyott minket.

Sakura:

Nem telt el sok idő és ismét megjelent előttem. Mintha dühös lett volna.

- Nem untad még meg? – kérdezte feszülten.

- Türelmes ember vagyok- hunytam be ismét a szemem, hogy koncentráljak.

- És mit szólsz a társaságunkhoz? Durva, hogy egymás mellett vannak és egyikük se hulla még...- a gondolatra is megborzongtam és szememet kinyitva láttam, hogy a füst ismét haladt. Furcsa, hogy nem csak Sasuke halála zaklatna fel. Valamiért a bátyja sorsa se hagyott semlegesen. Kizártam a fiúkat a fejemből és ekkor belém hasított a felismerés.

- Te hol voltál??- honnan tudja, hogy a fiúkkal vagyok? Már képes volt átvenni? Használta a testem? Kétségbeesve néztem fel rá.

- Bizony- vigyorgott- Ki gondolta volna, hogy érzelmeket váltasz ki abból a két érzéketlen, teljesen labilis személyből- nevetett- Ezt még a javamra is fordíthatom- gondolkozott hangosan. Én pedig egyre jobban kétségbeestem. Észre se vettem, hogy kitúrt... És úgy beszél mintha ott sem lennék... Nem tart tőlem. Érthetően... A füst terjedt és nem bírtam megállítani. Minél jobban ideges lettem annál kevésbé tudtam koncentrálni. Legördült egy könnycsepp az arcomon. Nem magamat sirattam, hanem az emlékeim. Azt, ami azzá tett, ami vagyok.

- Ne sírj, jó gondját viselem majd a testednek. Engedd el, eleget szenvedtél már! – végigsimított az arcomon és éreztem a kezét. Kezd megszilárdulni. Mielőtt megállíthattam volna szétzúzta az ajtókat, amik eddig valamelyest visszatartották a füstöt. Kezemet felemelve láttam, hogy halványodom. Nem tudom megállítani. Mindenkit elvesztek. Vajon meghalok? Vagy itt fogok bolyongani, mint egy lélektelen szellem? Nem engedhetem. Behunytam a szemem. Egy kék hajú lány jelent meg lelki szemeim előtt, egy szőke hajú lánnyal az oldalán. Ismertem őket. Tudom, hogy fontosak voltak számomra, de mégis... Képtelen voltam emlékezni a nevükre. Egy idő után a lányok eltűntek és magam maradtam.

Sasuke Naruto... Erősen koncentráltam rájuk. Elképzeltem őket magam előtt és próbáltam az emlékezetembe vésni őket. De egyre halványultak. Elsőnek az arcuk tűnt el. Próbáltam emlékezni az arcukra akár csak a szemük színére, de semmi. Az előttem álló két arctalan emberre tekintettem. Egyszer talán fontosak voltak számomra, de most csak bámultam rájuk és nem tudtam őket hova helyezni. Miután köddé váltak egy sötét alakot pillantottam meg. Többször láttam már. Hosszú köpenye és hosszú fekete haja lengte körbe. Felém se fordult úgy tűnt el. Mielőtt utána rohanhattam volna egy kéz megszorította a vállamat.

- Anya...- suttogtam és könnyes szemmel néztem a női alakra. Mellette apa állt kedvesen mosolyogva. Majd köddé váltak. Ahogyan én is. Sakura Haruno eltűnt és helyette én maradtam. Egy félember. Félig áttetsző testemmel csak bámultam magam elé. 

Üres voltam. Nem éreztem semmit. De tényleg semmit. Se fájdalmat se szomorúságot.Tudtam mik ezek a fogalmak, de ahogy a gondolatok, ezek sem váltottak ki belőlem érzelmet... Nézelődtem a sötét köddel teli folyosón, majd hirtelen minden eltűnt. 

Sziasztok!

Remélem tetszett, igyekszem a folytatással!

Tudom nem túl happy, de kíváncsi vagyok a véleményetekre, írjatok meg kérlek! :D

Puszii, 

Bellatis