Phoenix /Főnix/

A fogoly

Visszahúztam a sátor ajtaját és visszadőltem a takarómra. Csukott szemmel próbáltam gondolkodni. Igaza van Itachinak. Ha nem így tudtam volna meg az lett volna az első gondolatom, hogy elmegyek. Tényleg nem akarom hogy miattam bárkinek baja essen, és abban is igaza van hogy könnyűszerrel végeznének velem a mostani erőmre tekintve. Gyenge vagyok és ezzel tisztában vagyok teljesen. Össze kell szednem magamat! Keményebben kell edzenem hogy hamarabb megerősödjek. Nem támaszkodhatok mindig másokra! Nagyjából fél órája gondolkodhattam, mert közben elhalkultak a hangok és a tűz fénye is kialudt. Halkan másztam ki a sátorból miután a köpenyemet magamra terítettem és az erdő felé vettem az irányt. Mikor kiértem hallótávolságon kívülre edzeni kezdtem. Indákkal támadtam a saját magam által gyártott vízből készült farkasokra. Valamiért mindig ehhez az állathoz nyúltam, ha tehettem. Megnyugtattak és kedveltem őket. Mikor az indával az összes farkast elpusztítottam, tűzfarkasokat készítettem. Ez már nem ment olyan könnyen mint az előző. A farkasok könnyű szerrel elporlasztották az indáimat. Nagyobb szikla- és földdarabokkal próbáltam őket eltalálni, de könnyen kikerülték őket. Az öklömmel a földbe vágtam amitől az ketté nyílt és egy nagy repedés keletkezett amelybe pár farkas bele is esett és csak füst maradt utánuk. Vízből készítettem pár madarat és a maradék felé küldtem. Szinte már alig volt erőm ezért inkább eloszlattam őket. Fáradtan rogytam le a földre. Letöröltem az izzadtságcseppeket a homlokomról és ekkor vettem észre hogy egy farkas nem semmisült meg. A lángoló lény vészesen közel állt hozzám. Fenyegetően nézett a szemeimbe. Talpra pattantam és koncentrálni kezdtem hogy eltűnjön, de akárhogy próbálkoztam mintha csak dühösebbé vált volna. Feladva engedtem a kezemet a testem mellé hullni, de ekkor az eddig mozdulatlan farkas elindult felém. Már csak annyit éreztem hogy a hatalmas mancsok a mellkasomra tapadnak és égetnek majd minden elsötétült...

Álmosan nyitogattam a szemeimet. Mikor eszembe jutottak az este történtek gyorsan feltápászkodtam. Egy sátorban voltam. Egyedül. Kimásztam a sátorból és meglepődve néztem körül. A táborhelyünkön voltam A víz mellett Kisame üldögélt. Csak álmodtam volna?- futott át a fejemben a gondolat. Odasétáltam Kisamehoz és leültem mellé. A lábamat a vízbe lógattam.

- Látom felébredtél- mosolygott rám. Bólintottam majd felé fordultam.

- Hol van Itachi?- kérdeztem a lényegre térve.

- Én már nem is vagyok elég jó neked?- kérdezte tettetett sértődöttséggel. Vigyorogva nézett rám. Küldtem felé egy lesújtó pillantást jelezve hogy komoly választ várok- Elment.

- Mégis hova?- akadtam ki.

- Teljesíteni a küldetésünket. Megkért, hogy várjuk meg itt, mivel így csak hátráltatnánk őt...- húzta el a száját.

- Én utána megyek, te maradj itt!- mielőtt elindulhattam volna megragadt a csuklómat és lehúzott magához.

- Nem érted? Miattad ment előre, hogy neked ne kelljen ott lenned mikor elkapja a kölyköt. Gondolom, nem szívesen rabolnád el...- sziszegte. Mikor érezte, hogy lenyugodtam elengedett- Amúgy sincs semmi erőd. Jó lenne, ha kipihennéd magad hogy legalább utána a hasznunkra legyél- mondta és ezzel elérte hogy nyugton maradjak. Már készültem visszavágni, de meggondoltam magam. Hiszen igaza van... Az este az összes chakrámat elhasználtam... Na várjunk csak... Akkor nem álmodtam az egészet? Már nyitottam a számat mikor közbeszólt.

- Itachi talált rád. Elég borzalmas állapotban voltál. Adott pár pirulát...- rám nézett. Tetőtől talpig végigmért, amitől zavarba jöttem- Hatott- ennyit mondott majd elfordult tőlem. Felálltam és elvonultam a sátramba. Egy egész órámba telt mire az összes sebet, zúzódást eltüntettem a testemről. Fáradtan rogytam hátra. Nem kellett sokat forgolódnom egyből elaludtam. Halk puffanásra ébredtem. Gyorsan felkeltem és kimásztam a biztonságot nyújtó sátorból. Kint Kisame volt aki az előbb megérkezett Uchihával beszélgetett. Itachi vállán egy élettelen test feküdt. A férfi ledobta a válláról a terhet így jobban szemügyre tudtam venni. Nálam pár évvel lehetett idősebb. Félhosszú fakó haja volt. A szeme csukva volt a srácnak.

- Már ma elindulunk, hogy minél előbb el tudjuk intézni a fiút- mondta Ita amire a cápaember csak bólintott. Elintézni? Mit fognak szegénnyel tenni??? És hogy beszélhetnek erről ilyen nyugodtan? rémüldöztem. Itachi rám nézett. Mikor találkozott a tekintetünk a szemeiben mintha megbánást láttam volna, de amilyen gyorsan jött olyan gyorsan is tűnt el.

- Figyelj rá oda!- suttogta társának, de én is meghallottam. Összeszűkült szemmel figyeltem a mozdulatait, ahogy ismét a vállára dobja a srácot- Öt perced van összeszedni magad vagy itt hagyunk!- ennyit kiáltott oda nekem majd hátat fordítva elindult. Rekordsebességgel dobáltam össze a cuccaim. Miért hagyom magam, hogy így beszéljen velem? Nem értem saját magamat... A gondolataim az elrabolt fiú körül forogtak, így nem volt erőm se ellenkezni se megszólalni. Miért kell ő nekik? Mikor készen voltam csatlakoztam a fiúkhoz, akik egy kidőlt fatörzsön ültek. Mikor észrevettek fölálltak és elindultunk. Néma csöndben ugráltunk ágról ágra. Már a nap is lement mikor végre megálltunk egy tisztáson. Felállítottuk a sátrakat, Itachi pedig egy fához kötözte a foglyot. Chakraelnyelő pirulákat adott neki hogyha esetleg felébredne ne legyen ereje kiszabadulni. Szánakozóan néztem végig. Mikor Itachi végzett inkább elfordítottam a tekintetemet, mert féltem hogy esetleg olyat tennék amit később megbánnék. Már mindenki a sátrában pihent, de én nem bírtam magam rávenni hogy elaludjak. Csendben kiosontam a fiúhoz és leültem mellé. Kezemet a mellkasára tettem és elkezdtem beforrasztani a sebeit. Nem mondhatnám átlagosnak. Az arcát is sebek borították. Mikor azok is beforrtak közelebb hajoltam hozzá hogy jobban szemügyre vegyem. Szája keskeny kirepedezett. A szeme barna. Ijedten ugrottam hátra. Felébredt. Gyilkos tekintettel meredt rám. Megszólalni nem bírt mert a szája be volt tömve. Mielőtt kiszedtem volna a rongyot a szájából, a mutatóujjamat a számra tettem jelezve hogy maradjon csöndben. Meglepő módon mikor kivettem a szájából nem kezdett el ordibálni. Némán néztünk egymással farkasszemet.

- Miért fogtak el?- kérdeztem a leginkább fontos kérdést. Értetlenül nézett rám.

- Ezt nektek kéne tudni nem?- köpte a szavakat. A tekintetéből megvetés áradt. Lenéztem magamra. A fekete köpeny volt rajtam. Hát persze... Sóhajtottam és egy mosolyt erőltettem magamra, reméltem ezzel megnyugtatom.