Novelláim

Love in the Alps [Marcus Armstrong]

- Abby! - kíváncsian néztem apámra. - Szeretném, ha holnap te is jelen lennél a megbeszélés.
- Apa! - sóhajtottam nagyot. - Nem szeretnék belefojni a céges ügyeidbe.
- Tudom-tudom, a saját utadat szeretnéd járni, de most egészen másról lenne szó.
- És ezt itthol nem lehetne megbeszélni?
- Nem. - megfogattam szemeimet. Tipikus. Apám az a fajta ember, aki ha munkáról van szó, nem alkuszik.

Bár azt hiszem ezt mondanom sem kell, hiszen egész Európában jól ismerik őt. Legalábbis, azok akik ezekben a körökben mozognak.

John Ryan. Egy gazdag üzletember, akit Európa szerte jól ismernek. A Ryan's Meeting nevű rendezvényszervező cég tulajdonosa és vezetője. Igen, ő az apám. Kislány korom óta azt szeretné, ha idővelén venném át tőle a cég irányítását, amivel nem is lenne gond, hiszen én magam is szervezőként végeztem ket évvel ezelőtt az egyetemen, azonban a saját lábamon akarok megállni és nem az apám hátán felkapaszkodni, amit azt hiszem sosem fog igazán elfogadni.

Másnap reggel szótlanul ültem be apám mellé az autóba. Tudtam jól, hogy semmit sem fog mondani, így meg sem próbáltam kihúzni belőle, mit akar.

A cégnél már ismerősként fogadtak. Bármennyire is szeretnék saját céget alapítani imádtam bejárni apával a céghez. Minden nagyképűség nélkül mondhatom, hogy sikerült a többséggel jó viszonyt kialakítanom és ez a közeg...

- Abby! - szakított ki gondolataimból apa.
- Hm?
- Most lesz egy félórás meetimg utána viszont szeretnék veled négy szem közt is beszélni. Szeretném, ha csatlakoznál már most, hogy értsd miről lesz szó. - bólintottam.

Apám körülbelül fél órát beszélt, de még így sem tudtam meg többet azzap kapcsolatban, hogy mi a terve velem.

- Mostmár elárulod miről van szó, apa? - zártam be magam mögött irodája ajtaját.
- Foglalj helyet!
- Apa! Még mindig a lányod vagyok és nem az üzlettársad. - morogtam.
- Jolvan, ne haragudj!
- Szóval?
- Van egy egyesület, akik minket kért fel, hogy szervezzük meg az edzőtáborukat. - értetlenül néztem apára, hiszen mindez nem újdonság. Nap, mint nap kap a cég ilyesfajta felkérést. - Ez most egy különösen fontos és bizalmas megbízás. A Ferrari Driver Academy azt szeretné, ha az idén mi szerveznénk meg az edzőtáborukat. - még mindig nem értettem, hogy jövök én képbe. - Ez az eddigi legbizalmasabb felkérésünk és olyan emberre szeretném ezt bízni, akiben száz százalékig megbízom. A csapat teljes titoktartást kér minden résztvevőtől.
- És hogy jövök én képbe?
- Tudom, hogy független akarsz lenni és a saját lábadon akarsz megállni, de ez most egy olyan kaliberű felkérés, amit rád szeretnék bízni.
- Egész pontosan miről is lenne szó?
- Mennyit tudsz róluk?
- Nem sokat. - kérdőn nézett rám. - Semmit. - sóhajtottam. - Tudod, hogy utálom a motorsportokat.
- Tudom, de te lennél a legalkalmasabb erre a feladatra. Ehhez semmi kétségem sincs. Mindent elmondok csak vállald el!
- Elvállalom. - sóhajtottam.
- Tudom, hogy... tessék?
- Elvállalom. Mikor és hol lesz ez az edzőtábor?
- Mindent elmondok.

Így történt, hogy két nappal később már a Svájcba tartó repülőn ültem kezemben az összes résztvevő papírjaival.

- Kisasszony! A gép hamarosan leszáll. Kérem csatolja be a biztonsági övet! - gondolataimból egy kedvesen mosolygó hölgy szakított ki. Annyira belemerültem a papírok tanulmányozásába, hogy észre se vettem, milyen gyorsan elment az idő.

Bár már nem először járok ebben az országban még most is elcsodálkozom milyen gyönyörű tud lenni. Nagyot szippantottam a friss levegőből, majd magam után húzva a bőröndömet próbáltam minél hamarabb leinteni egy taxit, ami egyenesen az edzőközpontba visz.

Az edzőközpont még annál is nagyobb volt, mint amit el tudtam képzelni. Mindenhol hatalmas faházak, gyönyörű zöld gyeppel körülölelve.