Novelláim

Álarc [Marcus Ericsson]

2018. Március 24.

Tanácstalanul léptem be a melbournei pálya kapuin szombat reggel. Charles azt ígérte, hogy ki jön elém, de a jelek szerint megfeledkezett rólam az én drága bátyám. Szuper. Ez a nap is jól kezdődik.

- Eltévedtél Cica? - szólított meg valaki - A szurkolói tábor nem itt van - nézett rám kérdőn egy szőke srác
- Előszöris ne szólíts így - szóltam rá erélyesen - Másodszor pedig nem szurkoló vagyok - mutattam fel a bátyámtól kapott belépőkártyát
- ‎Tudok segíteni? Kit keresel?
- ‎Jé, csak nem tudsz kedves is lenni? - néztem rá kérdőn
- ‎Nagyon felvágták a nyelved Kislány - nézett rám kihívóan
- ‎Nem kell a segítséged szöszi - indultam el rá sem hederítve - Micsoda bunkó - mondtam leginkább magamnak már

Beletellett egy kis időbe mire megtaláltam Charles boxát. Komolyan mondom ez az egész Forma-1 egy labirintus.

- Ezt is megéltük. A bátyám hivatalosan is a királykategóriában versenyez - mondtam már a boxba belépve
- ‎Lucie? Uh basszus rólad meg is feledkeztem - csapta magát homlokon az én drága testvérem
- ‎Az feltünt - nevettem
- ‎Ne haragudj Hugi - ölelt meg
- ‎Elnézem, de csak azért, mert ez az első hétvégéd
- ‎Hogy tetszik a város?
- ‎Nem igazán volt időm megnézni, a reptérről jövet beugrottam lepakolni a hotelba és már jöttem is ide
- ‎Akkor délután megmutatom a várost
- ‎Mennyi időd van még kezdésig? - néztem a falon lévő hatalmas órára
- ‎Fél óra és kezdődik a szabadedzés
- Addig elszaladok egy szendvicsért
- ‎Elkísérjelek?
- ‎Charles! Nem vagyok már 14 - nevettem
- ‎Oké-oké, de el ne tévedj!
- ‎Charles! - morrantam rá mosolyogva, majd ténylegesen elindultam a büfé felé, éppen kikértem volna a kiválasztott szendvicsemet, amikor valaki hirtelen bevágott elém
- Rose tudnál adni egy mentes vizet?
- ‎Ezt nem hiszem el, hogy itt egyesek bármit megtehetnek - dünnyögtem
- Tessék? - nézett hátra az illető
- ‎Meg sem lepődöm - néztem fel a reggeli szőke srácra
- ‎Boccs - rántott vállat pimaszul, majd egy kacsintás kíséretében el is vonult, egyre idegesítőbb ez az alak, de komolyan, miután végre senki sem előzött be és megkaptam a kért szendvicsemet visszasétáltam Charles boxába és magam kényelembe helyezve tekintettem meg testvérem szabadedzését, őszintén szólva nem vagyok túl nagy autósport versenyző és a szabályokat sem egészen ismerem, de a testvérem és én nagyon jó kapcsolatot ápolunk és mindig mindenben a másik mellett álltunk így nem volt kérdés, hogy itt leszek élete egyik legnagyobb napján

Bár túl nagy csodát szerintem senki sem várt egy újonctól na meg persze ha jól tudom a szabadedzések eredménye nem sokat számít, azért kicsit reménykedtem egy jobb teljesítményben, de én személy szerint még így is büszke vagyok Charlesre.

- Ügyes voltál Bátyus - öleltem meg
- Köszi Hugi! - vigyorgott
- ‎Na milyen érzés a "nagyok" között versenyezni? - rajzoltam macskakörmöket a levegőbe
- ‎Nem beszéljük meg ebéd közben? Úgyis csak 2 óra múlva lesz az időmérő
- ‎Én már ettem, de elkísérlek

Végig beszéltük a két szabad óráját Charlesnek és borzalmasan jó volt hallani a kisfiús lelkesedését. Komolyan mondom olyan volt, mint mikor 9 évesen megkapta élete első gokartját.

Külső szemlélőként az időmérő már sokkal izgalmasabb volt, mint a délelőtti szabadedzés és nem csak azért, mert tétje volt, hanem úgy az egész. Sajnos testvérem számára már kevésbé volt izgalmas ugyanis már a Q1-ben kiesett és miután mindent megbeszélt a csapattal már együtt néztük végig a versenyt a poleért.

- Akkor mit szólnál egy városnézéshez? - nézett rám már civilben
- ‎ Én benne vagyok - mosolyogtam - Még sosem jártam úgysem Ausztráliában
- ‎Akkor még valamit gyorsan eleintézek és mehetünk
- ‎Oké, addig elindultam a parkolóba