Novelláim

Let You Love Me [Dzsudzsák Balázs]

Sok szeretettel Hannabluibek!
Először is elnézést kérek azoktól, akik a másik könyvemben várták a folytatást. Több, mint két hónapja kaptam a kérést ezzel a novellával kapcsoaltban, de nagyon nem jött az ihlet, így félre tettem, viszont az elmúlt 2-3 hétben kezdtem kellemetlenül érezni magam, hogy sehogyse áll még, így neki feküdtem. Az elmúlt 2 hétben a szakdolgozatom mellett csak ezzel foglakoztam, mert ha valamit megígérek azt szeretem be is tartani, még ha sokáig is tart. Bő 2 hetembe tellett, hogy megszülessen ez a kicsinek nem nevezhető novella, remélem tetszeni fog és megígérem, ahogy időm engedi a másik történethez is vissza térek! 😊
Addigis jó olvasást és mindenki maradjon otthon, biztonságban! 😊

Puszi,
FaFlo0211

**

- Lina, kislányom! Tudnál nekem segíteni?
- Itt vagyok.
- Befejeznéd az utolsó szobát? Most hívott a főnök, hogy le kellene mennem a portára, ugyanis a fiúk hamarosan megérkeznek.
- Rendben! Menj csak, majd én befejezem a szobát.
- Köszönöm, kislányom! Ha végeztél kérlek gyere le te is!
- Rendben!

Az utolsó szoba volt talán a legszebb mind közül. Az egész edzőközpont gyönyörű volt, de ez a szoba más volt, mint az összes többi. Az egész annyira egyszerű és letisztult mégis volt benne valami különleges. Valami amiről még csak álmodnom sem lenne szabad. Azt hiszem akármennyit dolgoznék se lenne pénzem egy ilyen helyre. Nagyot sóhajtva próbáltam vissza térni a cudar valóságba, ahol én nem vagyok más csak egy egyszerű takarító személyzet.

Éppen az utolsó ágyneműt húztam át, amikor az ajtó nyikorgására lettem figyelmes.

- Nem azt mondtad, hogy lent... - fordultam meg tengelye körül, annak reményében, hogy anya áll mögöttem. - Öhm, boccs. Azt hittem... - makogtam, amikor megláttam a szőke hajú focistát.
- Wow! Nem is tudtam, hogy idén már extra szolgáltatás is jár a szobákhoz. - vette elő csábos mosolyát. - Hé, haver! - kiabált ki a folyosóra.
- Idióta! - caplattam ki a szobából dünnyögve. Nem tudom egyesek miért hiszik azt, hogy ők többet érnek csak, mert pénzük van.

- Kislányom! Hol voltál? Arról volt szó, hogy...
- Boccs! Feltartottak! - szakítottam félbe. - De mostmár itt vagyok, miben tudok segíteni? Terítsek meg vagy vigyem le a szennyest, esetleg vegyem át a portát?
- Teríts meg kérlek! A tányérokat és a poharakat a felső szekrényben találod, az evőeszközöket viszont a kinti szekrény fiókjában találod. - látszik, hogy anya már nem először csinálja, sokkal tapasztaltabb, mint én. Sajnos eddig nem volt arra szükség, hogy én is besegítsek, amikor csak tudok, most viszont olyan helyzetbe kerültünk, amit másképp nem tudunk megoldani és, ha csak ezen múlnak a dolgok én bármiben segítek anyának.

Épp végeztem a térítéssel, amikor a csapat gyülekezni kezdett az ebédlő előtt. Szerettem volna még az előtt végezni, hogy megérkeznek és elkerülni őket, de ez sajnos most sem sikerült.
A lehető legkisebb feltűnést keltve próbáltam kiosonni a fiúk mellett az étkezőből, ami természetesen nem sikerült. Miért is sikerült volna? A csapat egy része rögtön megrohamozta az asztalokat, de így is akadtak köztük, akik nem engedtek el szó nélkül maguk mellett. Igyekeztem a fülem mellett elengedni a megjegyzéseket, de egy valakire, akinek már ismerős volt a hangja mégis kíváncsian tekintettem fel.

- Hé kislány! - szólt utánam a szőke hajú srác. Minden határozottságomat összeszedve fordultam meg tengelyem körül.
- Tudod nevem is van.
- És el is árulod? - mosolygott mostmár sokkal kedvesebben.
- Lina. - húztam barátságos mosolyra ajkaimat.
- Balázs vagyok. - viszonozta tettem. - Szerettem volna bocsánatot kérni a reggeli beszólásomért. - vakargatta tarkóját.
- Felejtsük el! - bólintottam.
- Haver! Egy napja se vagyunk itt és te már csajozol? - vágta hátba Balázst egy nála jóval magasabb, barna hajú srác.
- Mennem kell! Sziasztok! - hagytam ott a két focistát.