Novelláim

Váratlan szerelem [Aron Ralf]

- "Prema Racing Christmas Party" - olvastam el már sokadszor a szerződés fejlécét díszítő logót.
- Ez hatalmas lehetőség, Keyla!
- Tudom, de én...én képtelen vagyok erre.
- Többszáz esküvő, konferencia, születésnap, privát partyk...soroljam még?
- Jó, de az más.
- Keyla! A város legjobb séfje vagy. Legyen már önbizalmad! - próbált belém lelket önteni kollégám és egyben legjobb barátnőm.
- Vágjunk bele! - sóhajtottam nagyot.
- Ez a beszéd!

Mindösszesen huszonnégy órám marad megszervezni mindent. Fel kell hívnom az összes mozdítható pincért és szakácsot, be kell szerezni az összes alapanyagot és még el is kell készítenem az ételeket több, mint hetven főre.

Alig egy órával a party kezdete előtt készültem el az utolsó adag étellel. A rendezvényszervező és csapata kidíszitették a csarnokot, a pincérek megterítettek, szóval ha minden jól alakul nekem már csak ki kell találnom az ételeket.

A gyomrom azonnal görcsbe rándult, amint megláttam az első vendégeket.
Még egészen kicsi voltam, amikor a nagymamám megtanított főzni. Attól a perctől kezdve ki sem lehet robbantani a konyhából. Még tizennyolc sem voltam, amikor megnyertem az első versenyt és akkor, ott már tudtam, hogy ez lesz az én utam.
Egymást követték a felkérések. Esküvők, konferenciák, privát partyk és különböző rendezvények. Ez a mai viszont mégis egészen más. Bár nem vagyok túl jártas az autósport világában, azt tudom, hogy egy ilyen csapat a világ minden pontján megfordul és abban is biztos vagyok, hogy több száz séf konyhájában jártak már. Jobbnál jobb ételeket kóstoltak és, ha ma az én ételeim is elnyerik a tetszésüket, akkor fontos lépést tehetek előre. Nem csak Olaszországban, hanem bárhol a világban.

- Föld hívja Keylat! - legyezett a szemem előtt Lexi.
- Hm?
- Készen állsz? - intett az egyre növekvő tömeg felé.
- Azt hiszem...

- Vihetitek! - kiabáltam át a pulton a pincéreknek, miután az utolsó adag főételt is kitálaltam.
- Egy falat sem maradt az előételből. Egyszerűen imádják. El sem hiszed milyen király a buli. Szívem szerint ledobnám a kötényt és én is csatlakoznék. - mondta megállás nélkül Lexi, de mielőtt bármit reagálhattam volna már el is tűnt.

Egy szabad percem sem volt egész este. Folyamatos volt a pörgés, de nem bántam. Rettentően elfáradtam, de ez egyet jelentett azzal is, hogy minden jól alakul és most ez a legfontosabb.

Miután minden vendég távozott úgy döntöttem segítek elpakolni a szervezőknek. Hajnali két óra is elmúlt mire mindennel végeztünk. Fáradtan terültem el az egyik széken.

- Összeszedem a cuccaim és mehetünk. - jött ki a konyhából Lexi.
- Itt megvárlak! - nyöszörögtem fáradtan. Már majdnem ülve elaludtam, amikor lépések zaja csapta meg a fülemet. Meg voltam róla győződve, hogy Lexi az, azonban tévedtem.

- Ohm...hello?! - egy bizonytalan férfi hangra lettem figyelmes.
- Segíthetek? - néztem fel a nálam jóval magasabb, szőke hajú fiúra.
- Ami azt illeti igen. - vakargatta tarkóját. - Nem találtatok véletlenül egy telefont? Sehol sem találom és a vacsoránál még biztosan meg volt.
- Megnézem hátul, nem-e adta le valaki.
- Köszönöm! - pillantott rám hálásan.
- Azt hiszem ez lesz az. - nyújtottam át egy sötét kék mobilt.
- Igen, ez az. Megmentetted az életem. - hálálkodott. - Köszönöm!
- Igazán nincs mit. - mosolyogtam fáradtan a fiúra.
- Legyen szép estéd! - mosolygott kedvesen, majd sűrű léptekkel elhagyta az épületet.
- Mit akart a srác? - lépett mellém Lexi.
- Csak a telefonját kereste. - rántottam vállat. - Mehetünk? - bólintott.

1 hónappal később

- Rendben, Paulo! Fél óra és ott vagyok. - a feszültség és idegesség azonnal úrrá lett rajtam, ahogy bontottam a vonalat.