Novelláim

"Sunshine in the rain" [Daniel Ricciardo]

Egy rövid, hirtelen felindulásból írt történet...Remélem azért elnyeri a tetszéseteket!😊

Könnyeimmel küszködve kaptam magamra valami vállalható öltözéket, majd senkivel és semmivel nem törődve vettem nyakamba a várost. Magányra, egy kis egyedül létre volt szükségem. Nem tudom merre csak mentem és mentem. A gondolataim össze-vissza kavarogtak, a sírást egyre kevésbé bírtam visszatartani. Egyszerűen úgy éreztem mindjárt megőrülök.

Csak mentem, mentem és mentem. Eddig bírtam. Minden fajdalom és sérelem egyszerre tört fel belőlem. Zokogva ültem le egy közeli padra a parkban. Csak sírtam és próbáltam kiadni magamból mindent.

Nem tudom mióta ülhettem ott, de az égbolt már kezdett szürkébe borulni, amikor valaki hirtelen helyet foglalt mellettem és minden kérdés nélkül egy zsebkendőt nyújtott felém.

- Köszönöm! - fogadtam el a felém nyújtott papírzsepit, mellettem egy magas nálam valamivel idősebb srác ült, barna szemeit a lemenő nap fényei világították meg
- Mit szólnál, ha meghívnálak egy jó forrócsokira? Azt mondják a csoki boldogsághormont termel - vigyorgott mind a harminckét fogával
- ‎Aranyos vagy, de nem is ismerlek
- Nyugi nem foglak megerőszakolni - nevetett - Egyébként Daniel vagyok - húzott fel a padról egy bemutatkozás kíséretében
- ‎Fanny - viszonoztam tettét
- ‎Na? És akkor elmesélheted mi bántja a kis lelked - karolta át vállamat
- ‎Legyen - sóhajtottam
- ‎Ez a beszéd

Daniel tényleg betartotta ígéretét és elvitt egy közeli kávézóba.

- Szóval? - nézett rám bátorítóan
- Elegem van hogy mindig mindenkinek meg kell hogy feleljek. A szüleimnek, a barátaimnak, a csoporttársaimank, az egyetemen. Mindenkinek csak magamnak nem tudok. - fakadtam ki újra
- ‎Az igaz barátok nem várják el, hogy megfelelj másoknak. Aki igazán szeret elfogad úgy ahogy vagy, csinálj bármi hülyeséget. A szüleid pedig biztos csak jót akarnak neked - fogta meg kezem, nagyon jól esett, hogy valakivel, aki nem ismer és nincsennek felém elvárásai ilyen jól el tudtam beszélgetni, úgy éreztem ismeretlenül is megbízhatok benne
- ‎Az lehet, de könyörgöm 21 éves vagyok és mindent meg akarnak nekem mondani mi hogy helyes - sóhajtottam miközben belekortyoltam forró nedűmbe - Néha olyan, mintha feladnám, de egyszerűen nem tudom, ez nincs a véremben, én nem ilyen vagyok
- ‎Csodálatos lánynak tűnsz. Nem hiszem, jogy bárkinek meg kellene, hogy felelj. Nem ismerlek, de szerintem te így vagy tökéletes ahogy vagy.
- Hogy tudsz ilyen pozitív lenni?
- Tudod Ausztráliaban, ahonnan én származom mindig süt a nap, az emberekbe bele van kódolva, hogy mosolyogjanak és pozitívak legyünk
- Akkor miért vagy most itt? Nyaralsz? Ugye nem fog megharagudni rád a barátnőd? - estem kétségbe
- ‎Nyugi! - mosolygott - Senki nem fog rám megharagudni, max a főnököm, ha megtudja, hogy ilyen édesség bombát küldtem le - utalt barna italára
- ‎Szóval munka
- ‎Autóversenyző vagyok. Szóval tudom milyen amikor mindenkinek meg kell hogy felelj
- ‎Komolyan?
- Igen szóval én csak annyit mondok, hogy különbözni jó. Szóval ne akarj megfelelni. Ne ülj csendben és ne akarj más lenni, mint ami vagy. Ha valaki azt mondja neked, hogy más vagy, mosolyogj emelt fővel és légy büszke!
- Te nagyon bölcs vagy - nevettem
- Csak sok bulvár lapot olvasok - nevetett
- ‎Köszönöm, hogy meghallgattál! Sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy idegen adja majd a legjobb tanácsot és köszönöm, hogy nem akartál te is kioktatni - léptünk ki a kávézó ajtaján
- ‎Nem lenne kedved eljönni a holnapi versenyemre? Egy kicsit te is kikapcsolódnál és végre valaki nekem is szurkolna nem csak Maxnak - nevetett
- ‎Nagyon szívesen elmegyek - mosolyogtam kedvesen

És ekkor vette kezdetét kettőnk igaz barátsága, amelynek sem távolság sem megfelelési kényszer nem vetett sosem véget, mert hagytuk a másikat, hogy úgy éljen ahogy azt ő jónak látja még, ha néha hülyeséget is csinált valamelyikőnk.