Novelláim

92 [Herjeczki Kristóf]

Egy újabb novella Szaszaa16 kérésére. Jó olvasást! 😊😘

**

Lassan már 12 órája, hogy talpon vagyok. A lábaim leszaladnak, a derekam beállt és iszonyatos hányinger környékez ettől az erős alkohol szagtól.

Három éve már, hogy itt dolgozom Budapest egyik jól menő klubjában. Igazából eszem ágába se lenne itt melózni, ha nem lenne égető szükségem a pénzre, hogy fizessem a tandíjat.

Apukám négy éve meghalt egy autóbalesetben, anyának pedig már így is két munkahelye van, hogy el tudja tartani a két húgomat, ami önmagában is megterhelő. Nem hagyhattam, hogy az én gondjaimat is ő oldja meg, így miután betöltöttem a 18-at es leérettségiztem felköltöztem Pestre, hogy az egyetem mellett dolgozni is tudjak. Nem volt egyszerű megszokni ezt a nyüzsgő várost és ott hagyni a családomat, de így három év elteltével sikerült és bár néha azt érzem itt fogok megdögleni mindig figyelmeztetem magam, hogy mimd ezt azért teszem, hogy valóra válthassam az álmaimat. Apa is ezt szerette volna. Azt hiszem most büszke lenne rám.

- Egy tequila lesz - ült le közvetlenül elém a pulthoz egy közép magas, barna hajú, húszas éveiben járó srác ezzel kiszakítva gondolataimból.
- Nem lesz ez msotmár egy kicsit sok? - néztem rá kérdőn.
- Mondd! Ti nők mind ilyen bonyolultak vagytok? - bukott ki hirtelen belőle.
- Parancsolsz? - tettem elé a kért italt.
- Ti nők! Mindig mindent túlreagáltok? Mondd, miért vagytok ti ilyen bonyolultak? Miért kell minden marhaságon besértődnötök? - húzta le egyszerre a kért italt. - Szeretnék még egy kört! - tolta elém üres poharát.
- Nem tudom mi a probléma, de nem adok még egy kört. - mostam el poharát. - Inkább meséld el, hogy mi történt, talán az többet segít, mintha leiszod magad a sárga földig.

A fiatal srác egész este engem szórakoztatott vagyis ezt így nem mondanám. Ő folyamatosan azt ecsetelte, hogy milyen bonyolultak a nők és hogy a barátnője folyamatosan csak hisztizik, miközben én próbáltam őt lebeszélni a még több alkoholról, aminek az lett a vége, hogy a munkaidőm utolsó fél órájában együtt söröztünk és megbeszéltük, hogy milyen szerencsétlenek vagyunk, ha a szerelemről van szó.

**

Kedd az egyetlen olyan nap az órarendemben és alapjában véve az egész életemben amióta egyszerre tanulok és dolgozom, amikor van egy kis időm saját magamra is. Na félre értés ne essék. Nincs időm kirándulgatni, netalán kozmetikushoz menni, bulizni meg végképp, de néhány szabad órám van, amit általában olvasással vagy edzéssel töltök, amik a legjobban fel tudnak tölteni ezúttal azonban nem nekem, hanem a hűtőmnek volt szüksége egy alapos feltöltődésre, ugyanis kongott az ürességtől.

Éppen a zöldséges pultot nézegettem miközben a bevásárlókocsimat toltam magam előtt, amikor hirtelen valaminek, vagyis inkább valakinek neki ütköztem. Hirtelen kaptam fel a fejem, mikozben sűrű bocsánatkérésekkel próbáltam enyhíteni a már így is kínos helyzetet.

- Ne haragudj! Néha annyira béna tudok lenni. Várjunk csak...annyira ismerős vagy nekem valahonnan. - gondolkodtam el.
- Nem te vagy a pultos csaj az Ötkertből? - gondolkodott el ő is. 
- De igen. Én vagyok az. - kuncogtam. - Sikerült helyrehozni a dolgokat? - utaltam a múltkori beszélgetésünkre.
- Kivel?
- A barátnőddel. - forgattam meg a szemeimet.
- Szakítottunk. - vakargatta tarkóját.
- Hát...akkor nem. - nevettem fel kínomban. - Egyébként Fanni vagyok. - nyújtottam kezet csak, hogy eltereljem a témát.
- Kristóf. - viszonozta mosolyogva tettemet. - Még nem láttalak korábban a klubban. Új vagy?
- Már három éve ott dolgozom. - kuncogtam. - De leginkább csak hétvégente és péntekenként. Az egyetem mellett sajnos nincs sok időm. Persze néha beugrom helyettesíteni, ha tudok, ezért voltam bent akkor is, amikor találkoztunk.
- Hogy bírod?
- A munkát?
- Is, meg az egyetemet. A kettőtt együtt.
- Nehezen, de muszáj. Szeretném megvalósítani az álmaimat és ezt csak úgy tudom, ha dolgozom is a tanulás mellett. Másképp nem tudnám fizetni a tandíjamat. De nem panaszkodom, mert a főnököm nagyon jó fej és sokat segít. Vasárnapra is szabadnapot adott, hogy ki tudjak menni a lovardába a gyerekekhez. - csalt mosolyt az arcomra már csak a gondolat is.
- Mik az álmaid?
- Lovas terapeutának tanulok, hogy beteg gyerekeken segíthessek.
- Szereted a gyerekeket? - láttam rajta, hogy komolyan érdeklődik és ez jól esett.
- Imádom! Nekem ők jelentik az igazi boldogságot. Látni a boldogságot, amikor meglátják a lovakat, hat még amikor felülhetnek rájuk fantasztikus érzés. De a legjobb, amikor segíthetek rajtuk és látom ahogy fejlődnek, gyógyulnak.
- Te tényleg imádod, amit csinálsz. - mosolyodott el. - Egyszerűen ragyogsz, amikor róla beszélsz. Biztos vagyok benne, hogy remek terapeuta leszel. - zavarba jöttem.
- És mik a te álmaid? - fordultam volna felé, de a nap erős sugarai elvakítottak. Észre sem vettem, hogy így elbeszélgettük az időt. A boltból kiérve már javában Pest utcáit róttuk, az én lábaim pedig automatikusan lakásom felé indultak, de úgy tűnik ez Kristófnak sem tűnt fel.
- Szeretnék sikeres focista lenni. - csillantak fel az ő szemei is.
- És jó úton haladsz?
- Azt hiszem igen. Vagyis remélem. Dolgozom rajta. - kisfiús lelkesedése mosolyt csalt az arcomra.