Novelláim

Egyedül [Dorian Boccolacci]

Két hete már, hogy vissza költöztem a szüleimhez. Két hete már, hogy össze törte a szívemet. Két hete már, hogy nem találom a helyem a világban. És hét hete már, hogy megszakad a szívem, ha csak rá gondolok és a hiányára.

2,5 év. Ennyi időt töltöttünk együtt. 2,5 éve már, hogy az életem része jóban, rosszban. Annyi mindenen mentünk keresztül. Együtt! Mindig számíthattam rá és ő is rám, de két héttel ezelőtt egy keddi napon valami összetört legbelül.

Most pedig itt ülök egy romos kocsmában és legjobb barátnőmre várva még mindig abban reménykedem, hogy mindez meg sem történt.

Már majdnem lefejeltem az asztalt magam előtt a fáradságtól, amikor egy ismerős dallam csendült fel a szinte üres helyiségben. Azonnal felkaptam a fejem és a hang irányába fordultam. Ő állt ott egy mikrofonnal a kezében, miközben azt a számot kezdte el énekelni egyenesen szemeimbe nézve, amely az egész életünket meghatározta.

"Valami nyári dalban, egy furcsa érzés
kavarog szüntelen
Ülök az utca sarkon, könny mossa arcom
és te nem vagy itt velem

Velünk kezdődhetne minden
Minden érintés és dallam
Csak most úgy ölelj hogy érezd
Csak most úgy beszélj hogy halljam

Úgy kérlek húzz magadhoz szoríts erősen
Nembaj most bőrig ázhatunk az esőben
Egyedül, egyedül
Úgysem megy már tovább

Úgy mint egy lábnyom ottmarad a homokban
Egyedül sírtam érted én titokban
Egyedül, egyedül
Nem bírom már..."

Észre se vettem, hogy időközben a könnyek is utat törtek maguknak, miközben Dorian egyre közelebb sétált hozzám. Szimte letérdelt elém, miközben kezem után nyúlt.

- Egy igazi idióta vagyok! Kérlek bocsáss meg nekem! Kérlek hagyd, hogy mindent helyre hozzak...hogy a szíved darabjait újra összerakjam. - buggyant ki egy könnycsepp az ő szeméből is. - Kérlek!
- Tudod...ez nem ilyen egyszerű. Teljesen összetörtem azon a napon...

- Nem hiszem el, hogy 2,5 év után a legjobb haverodtól kell megtudnom, hogy házas voltál.
- El akartam mondani.
- Mégis mikor? - keltem ki magamból. - Mikor majd már a templomban állunk a pap előtt, hogy kimondjuk a boldogító igent a többszáz ember előtt közlöd, hogy "Jaj szívem, nem is mondtam, nekem ez már a második."? - szinte ordítottam.
- Fiatal voltam...és meggondolatlan. - sajnálkozott.
- Úgy látom még mindig nem érted a lényeget. - felpattantam a kanapéról, majd a közös hálónkba sietve kezdtem el összepakolni cuccaimat.
- Neila, most hova mész? - esett kétségbe.
- Haza költözöm. Mégis mit gondolsz?
- Neila, kérlek hallgass meg! - nyúlt karom után, de mielőtt kezei közé foghatta volna kirántottam végtagjaim.
- Te komolyan nem érted?
- Fiatalok voltunk és szerelmesek, de nem tartott tovább egy hónapnál. Hibát követtem el.
- És ezt olyan nehéz lett volna elmondani az elmúlt két és fél évben?
- Nem tartottam fontosnak.
- Nem tartottad fontosnak? - nevettem fel keserűen.
- Csak egy hónap volt. - jött utánam.
- És? Egy hónap, egy egy vagy egy élet, nem mindegy? Hazudtál nekem! Charlestol kellett megtudnom, hogy feleségül vetted az első barátnődet. - eredtek el könnyeim. - Tudod te mit éreztem? Ugyan... - már csak legyintett. Már abban sem bíztam, hogy egyáltalán megérti.
- Neila, kérlek! Szerelek!
- Tudod a szeretet alapja a bizalom és a jelek szerint te nem bízol bennem annyira, hogy elmondj nekem egy ilyen kis apróságot. - rajzoltam macskakörmöket a levegőbe.
- Ez nem igaz! Én...
- Ne! Kérlek ne magyarázkodj! Felesleges! - nyúltam a kilincs után. A könnyeim már patakokban áztatták arcomat. Szeretem, mindig szeretni fogom, de hazudott nekem és nem tudom, hogy meg tudok-e neki bocsátani.

"Megint egy égi dal, ébreszt régi érzést
és a telefont kémlelem
Valaki újrahívna és annyit szólna
bárcsak itt lennél velem

Velünk kezdődhetne minden
Minden érintés és dallam
Csak most úgy ölelj hogy érezd
Csak most úgy beszélj hogy halljam

Úgy kérlek húzz magadhoz szoríts erősen
Nembaj most bőrig ázhatunk az esőben
Egyedül, egyedül
Úgysem megy már tovább

Úgy mint egy lábnyom ottmarad a homokban
Egyedül sírtam érted én titokban
Egyedül, egyedül
Nem bírom már..."

Felállt és folytatta a megkezdett dalt. Tudta mi a gyengém. Tudta, hogy imádom ezt a dalt és, hogy mennyi érzelem és emlék köt hozzá. Könnyeimmel küszködve néztem és hallgattam Őt.

"Velünk kezdődhetne minden
Minden érintés és dallam
Csak most úgy ölelj hogy érezd
Csak most úgy beszélj hogy halljam

Úgy kérlek húzz magadhoz szoríts erősen
Nembaj most bőrig ázhatunk az esőben
Egyedül, egyedül
Úgysem megy már tovább

Úgy mint egy lábnyom ottmarad a homokban
Egyedül sírtam érted én titokban
Egyedül, egyedül
Nem bírom már...

Egyedül!!!"

Csatlakoztam be szinte már zokogva a dal utolsó soraiba.
A kis helységben egy ideje már mindenki minket figyelt, de most ez sem tudott érdekelni.

- Tudom, hogy mindent elrontottam, mégis abban reménykedem, hogy még nem késő és meg tudsz nekem bocsájtani. - térdelt újra le elém és kezei közé fogta enyéimet. - Szeretlek Neila! Soha többé nem akarlak elengedni egyetlen napra sem. Borzasztó volt ez a két hét nélküled.
- Én is szeretlek, Dorian! - lehet, hogy túl reagáltam a történteket, az is lehet, hogy könnyen megbocsátottam neki, de egy biztos: szeretem Őt. Mindennél jobban, és nem tudok haragudni rá.
- Neila! - váltott sokkal komolyabb hangnemre, majd a fargzsebébe nyúlt, ahonnan egy fekete dobozkát vett elő. - Annyi mindenen mentünk már keresztül, együtt! Sok hülyeséget csináltam és fiatalok vagyunk még, de van valami, amiben biztos vagyok, veled akarom leélni az életem hátralevő részét. Szeretlek Neila és nem akarok tovább várni, szóval Neila Morgen, hozzám jössz feleségül? - nyitotta fel remegő kezekkel a doboz tetejét.
- Igen! - mondtam remegő hangon, mire ajkait enyéim ellen nyomta.
- Soha többé nem leszel EGYEDÜL! Mostantól fogva mindig melletted leszek! Történjen bármi! - suttogta fülembe, majd egymás karjaiban andalogva adtuk át magunkat a szerelem adta mámornak.