✓ Utoljára, Black! (Sirius/OC ; Remus/Tonks)

Prológus

A londoni Ritz hotel a luxus és a presztízs megdönthetetlen erődjeként magasodott az Arlington Street és a Piccadilly sarkán, büszkén emelkedve ki a Soho színpompás forgatagából. Figyelemreméltó, már-már utánozhatatlan épület volt magas ablakaival, tágas belső tereivel és a mögötte elterülő parkot takaró terebélyes fákkal.

Ami azt illeti, gondolta a miniszterelnök, ahogy körülpillantott a tágas étkezőhelyiségben, nem áll neki túl jól, hogy hiányzik a fél mennyezet.

Valahányszor a Ritzben ebédelt, ide kért asztalt; így meg sem próbálta leplezni csalódottságát, amikor az inas – akinek a modora még frissen vasalt ingénél is kifogástalanabb volt –, először egy másik helyiségbe kísérte őt. Már első látogatása alkalmával beleszeretett a Versailles-t idéző Tükörterembe: a magas falakat tartó, rózsaszínnel futtatott márványoszlopokba, a hosszan leomló függönyökbe és az üvegcsempékkel borított hátsó falba, mely visszatükrözte a mennyezetről lelógó csillárok fényét, megsokszorozva a teret. A gondolat, hogy a Ritzben ebédeljen, de megfossza magát ettől a látványtól, szinte elviselhetetlenül bántotta; elővette tehát leghatározottabb modorát, és közölte, hogy ő márpedig a Tükörterembe kért asztalt, és addig nem nyugszik, amíg oda nem vezetik.

Az inas némi kínos mosolygás után kitárta előtte az étkező kétszárnyú ajtaját, a miniszterelnök pedig kampányfőnöke nyomában belépve egy percig csak pislogott a törmelékkel borított padlóra, mielőtt erőt vett rajta a felháborodás.

– De hát mi a fészkes fene történt itt?!

– A leghalványabb sejtelmünk sincs, miniszterelnök úr – felelte sztoikusan az inas. – Néhány szemtanú éppen erről tárgyal az igazgató úrral. Az elmúlt napokban meglehetősen, nos, kellemetlen dolgok történtek a szállodánkban. Ha engem kérdez, közönséges csalás az egész, de természetesen minden eshetőséget alaposan ki fogunk vizsgálni. Belegondolni is szörnyű, hogy mindez megismétlődhet...

– Csalás? – A miniszterelnök felvonta a szemöldökét. – Nekem inkább rongálásnak tűnik. Te jó ég, csak nem bomba volt...? Harrison, maga mit gondol?

A magas, őszülő férfi – aki annak ellenére, hogy George Harrisonnak hívták, tekintélyes karriert futott be a politikai kampányok örökké változó világában –, erre felhagyott a mennyezeten tátongó lyuk bámulásával, és elmosolyodott.

– Nem hinném, sir – mondta. – A népszerűségi statisztikák...

– Elég egy ámokfutó, és már kész is a merénylet! – vágott közbe aggodalmas arccal a miniszter.

– Na látja, ebben igaza van. Mi lenne, ha valahol máshol beszélnénk át a jövő félévi stratégiát? Rossz nézni, ami itt történt, és egyébként is nagy a huzat.

A miniszterelnök nem először érzékelt Harrison hangjában valami finom, atyáskodó ízt; általában nem zavarta a dolog, ezúttal azonban hallani sem akart róla.

– Nézze meg ezt a szalont, George! A plafon hagyján, de ami a tükörfallal történt, az egyenesen bűncselekmény. Ha az itt jelenlévők valóban az ügy felderítésén munkálkodnak, azt én is hallani akarom.

– Ez esetben parancsoljanak az igazgatói irodába – mondta az inas.

A miniszterelnök anélkül tartott lépést a másik két férfival, hogy hangos szuszogásba kezdett volna a lépcsőzéstől; ezt annak ellenére is sikerként könyvelte el, hogy az említett lépcső csupán a Ritz irodarészébe vezető személyzeti liftig vezette el őket. A szerelvény bosszantó lassúsággal kapaszkodott fel a tetőtérbe, melynek Arlington streetre néző sarkán az igazgatói irodát rendezték be.