✓ Utoljára, Black! (Sirius/OC ; Remus/Tonks)

17. fejezet: Ezüst főnix

Lucy Dawlish azt ígérte, eljön, de nem jött.

A boszorkányról sok mindent el lehetett mondani, de azt nem, hogy ne venné komolyan az ígéreteit: ezt Sirius szinte azonnal megtanulta vele kapcsolatban. Legtöbbször egyáltalán nem ígért semmit, sőt, elküldte az embert a francba; de ha azt mondta, ott leszek, akkor előbb vagy utóbb ott is volt, bárhol is legyen az az ott.

Kivéve persze, amikor megtámadták, elrabolták, kifosztották, bezárták, megváltoztatták a sorsát, vagy egyéb potenciálisan halálos dolgok történtek vele.

Mindezt figyelembe véve Sirius Black joggal járkált fel-alá a Grimmauld téri ház szalonjában már délután fél kettőtől kezdve, percenként az ajtóra, kétpercenként pedig a kandallóra pillantva. Ahogy telt az idő, úgy erősödött benne a kísértés, hogy Dumbledore parancsára fittyet hányva Lucy nyomába eredjen – hogy hét óráig semmit sem tett, annak egyrészt az volt az oka, hogy fogalma sem volt, merre keresse, másrészt pedig az, hogy a legesélyesebb válasznak a közeli mugli kórház toxikológiai osztálya ígérkezett.

Önmagában persze nem tűnt valószínűnek, hogy Lucy Dawlish éppen vele óhajtaná tölteni a vasárnapját; de megígérte, és nem jött. Talán megfeledkezett róla, vagy annyira megbántotta valamelyik szúrós megjegyzésével, hogy többet felé se néz. Talán Tonksszal üldögélnek valahol, és mindennek elhordják őt...

Sirius már csak azért sem szerette a Black-ház szalonjában tölteni az idejét, mert ott még az átlagnál is gyakrabban tolakodtak a fejébe ehhez hasonló sötét gondolatok. Már az ötödik különböző verzióban képzelte el az említett beszélgetést, Lucy és Tonks között, amikor Tonks szélesen vigyorogva kilépett a kandallóból; ám amint meglátta őt, az arcára fagyott a mosoly.

– Mi történt? Megint összevesztetek...?

– Nem volt kivel összeveszni – közölte fagyosan Sirius, és próbált úgy tenni, mintha el sem jutna a füléig Tonks zavart mentegetőzése – egészen addig a pillanatig, míg sértődött duzzogás helyett valóban aggódni nem kezdett. Tonks ugyanis pontosan úgy járt, mint ő: találkozót beszélt meg Lucyval, aki nem jött el. Siriushoz hasonlóan ő is levont néhány logikai következtetést, úgy döntött, megvárja, míg barátnője magától előkerül, és most itt állt a Black-ház porlepte szalonjában, fél órával a Rend esti megbeszélése előtt.

– Fleur sem tudja, hol lehet! – sóhajtott. – Péntek reggel óta nem látta senki.

– Két és fél napja tudod, hogy Lucy eltűnt, és nem szóltál senkinek?! – csattant fel Sirius.

– Mégis kinek szóltam volna? – feszengett Tonks. – Nem tudtam megnézni, otthon van-e, mert nem lakik sehol. Hotelről hotelre költözik... Azt hittem, itt van veled, vagy a koboldokkal lóg, vagy esetleg...

– Vagy esetleg...? – vonta fel a szemöldökét Sirius.

Tonks válasz helyett bősz aktarendezgetésbe fogott. Több papír volt nála, mint rendesen, holott láthatóan nem a minisztériumból jött; míg az iratok közt turkált, Sirius szeme megakadt egy részletes Anglia-térképen, és egy Boderick O'men roxforti tanulmányi eredményeiről szóló jegyzéken.

– Még mindig nyomozol utána? – kérdezte kissé hűvösen. Valahol imponált neki, hogy Tonks az ő véleménye ellenére is ragaszkodik a sajátjához.

– Csak biztos akarok lenni valamiben – felelte gyorsan a boszorkány. – Akad néhány fura részlet O'men nyugdíjazásával kapcsolatban. Ki akarom zárni azt a lehetőséget, hogy valaki őt is megátkozta, mint Sturgist...

– ...vagy inkább be akarod bizonyítani, hogy így történt – fejezte be a mondatát Sirius. – Ez alapot adna arra, hogy új tárgyalást rendezzenek neki. Figyelj... így nem fogod kihozni a sittről. Inkább arra kellene koncentrálnod, hogy minél hamarabb leleplezzük Voldemortot. Az sok mindent megkönnyítene.