✓ Utoljára, Black! (Sirius/OC ; Remus/Tonks)

27. fejezet: A szálak összefutnak

– Tehát negyedszerre is megerősíti, hogy a Szent Mungó Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotály gyógyítóinak szakértelme nem terjed odáig, hogy észrevegyenek egy potenciálisan halált okozó mágikus növényt egy fokozott ellenőrzés alatt lévő betegük éjjeliszekrényén?

Rufus Scrimgeour hangja halk volt, higgadt, az ügyeletes gyógyító mégis aggódva pislogott a nála másfél fejjel magasabb férfira, mintha attól tartana, hogy miszlikbe átkozzák. Tonks megítélése szerint Scrimgeour nem is állt messze ettől: a nyakán láthatóan kidagadt egy ér, a markába szorított varázspálca pedig vörös szikrákat szórt a frissen kiürített Janus Cooka kórterem padlójára.

Tonks nem figyelt oda a gyógyító mentegetőzésére; helyette Boderick O'men lepedővel letakart holtteste vonta magára a figyelmét. Tudta, hogy a fehér szövet alatt lila és meggyötört az arca, haláltusája sötét emlékeként; ő maga fejtette le a varázsló nyakáról a kórterembe csempészett ördöghurkot. A növény most mindenkitől tisztes távolságra nyújtogatta indáit a folyosóról beszűrődő lámpafény felé: Tonks nem bántotta, hiszen azon túl, hogy bizonyítéknak minősült, semmiről sem tehetett. O'men névtelen ajándékként kapta néhány nappal ezelőtt, s a reggeltől estig rohanásban lévő ápolók gyanakvását elaltatta az ördöghurok tapogatózó hajtásai közé csúsztatott színes üdvözlőkártya.

Tonks sietett, ahogy csak tőle telt, mégis túl későn érkezett; O'men már akkor halott lehetett, amikor Lucy egyáltalán megtudta, hogy veszélyben van.

– Gnarlaknak erről is tudnia kellett – jegyezte meg, amikor kettesben maradtak Scrimgeourral.

– Valószínűleg – bólintott a parancsnok. – Az, hogy Dawlish-on keresztül magának is szólt, felettébb aggasztó – már ha valóban tőle származik az az üzenet. Nyilvánvaló, hogy valaki el akarja terelni a figyelmünket az ügyleteiről. Tartozom egy vallomással, Tonks... csak azért mondtam, hogy szabadságon vagyok, hogy John békén hagyjon a túlhajszoltságommal kapcsolatos aggályaival. Valójában nagyon is dolgoztam; és olyan dolgokra derítettem fényt, amiktől égnek állna a haja! – Scrimgeour nagyot sóhajtott. – Csak egy a baj, hogy egy szót sem tudok bizonyítani. Tudja, egyre inkább úgy érzem, mégis Johnnak van igaza: nem ugyanaz átkozta meg Caramelt, aki elintézte O'ment és Sturgist. Azt hiszem, sejtem, hogy ki lehetett az. De soha, soha nem fogom rábizonyítani, amit tett!

– Szóval azt akarja, hogy Gnarlak segítsen rábizonyítani? – kérdezte izgatottan Tonks.

– Nem tudom... – Scrimgeour ingerülten túrt bele a hajába. – Elképzelhető, hogy Gnarlak a gyanúsítottammal is összejátszik. Nem bízhatunk benne. Ha azonban az elméletem helyes, hamarosan ennél sokkal nagyobb problémáink akadnak majd. Szerintem ugyanis óvatlanul az egyik elkövető nyomába szegődtünk, míg a másikat futni hagytuk: teret engedtünk annak, amit elter...

A kórterem ajtaja egy dörrenéssel kicsapódott, és Kingsley, Dawlish, Proudfoot és Savage viharzottak be a helyiségbe. Mindannyian az egyenruhájukat viselték; arcukon zavarodott aggodalom ült, pálcás kezük azonban tettrekészen szegeződött előre.

– Rufus – mondta Dawlish. A hangja remegett. – Tonks. Mindkettőtöket arra kell kérnem, hogy szakítsátok meg a halottszemlét. Minden egységre szükségünk lesz!

Scrimgeour felvonta a szemöldökét. – Mi történt már megint?

– Tömeges kitörés Azkabanból – felelte Dawlish. – A kapuőr most szabadult fel az Imperius-átok alól... azt állítja, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén megjelent a börtön közepén, hogy kiszabadítsa leghűségesebb halálfalóit.

Síri csend lett a szobában.

– De hát... de hát a dementorok! – tört ki Tonksból. – Nem tartották vissza őket?