✓ Utoljára, Black! (Sirius/OC ; Remus/Tonks)

33. fejezet: Beteljesedik | I. rész

** Szerzői megjegyzés: ezt a fejezetet a hossza miatt két részletben teszem közzé:) **

Utoljára, Black!

33. fejezet: Beteljesedik - I.

Sipor, a házimanó végül a Grimmauld téri ház alagsorából került elő, nyakig porosan. Lucy nem tudta, mi történt vele ezután; Sirius fegyverszünetet kötött a manóval, ő pedig annyiban hagyta a dolgot. Egyiküknek sem volt sok ideje Siporral foglalkozni, hiszen minden szabadidejüket kettesben töltötték a Corbitt-birtokon – vagy hármasban, ha éppen Dumbledore is ott volt. Az ősz professzort azonban egyre inkább lekötötték titokzatos kutatásai; hetente legfeljebb kétszer vagy háromszor – általában vacsoraidőben – bukkant fel a darlingtoni ház szalonjában, és akkor sem maradt sokáig.

Lucynak sem a Myron eltűnése miatt megrekedt hagyatéki tárgyalás, sem a Sequestrum-ügy befagyasztása nem szeghette kedvét; sőt, még az sem okozott neki álmatlan éjszakákat, hogy Dolores Umbridge szabadlábon maradt. A darlingtoni kúria teraszán teázgatva mindez valahogy nevetséges apróságnak tűnt; ha néhanapján el is kezdett rágódni rajta, csak kiselejtezte a kastély egy újabb szobáját, vagy bebarangolta a birtokhoz tartozó erdőt, hogy összeterelje a néhai Corbittok által tenyésztett thesztrálménes tagjait, és már el is feledkezett az egészről.

Siriusszal valahogy minden könnyen ment. Nem féltékenykedett – igaz, nem is nagyon volt kire –, nem akarta őt megváltoztatni, ha összekülönböztek valamin, képtelen volt huzamosabb ideig haragudni rá... és egyáltalán nem zavarta őt, hogy Lucy belelát a fejébe. Sőt: a boszorkány gyakran érezte az elméjén átcikázó megkönnyebbülést, amikor egy hosszú nap után nem kellett szavakkal elmesélnie, mi történt.

Sirius rengeteget változott, mióta megismerte... azaz inkább visszaváltozott, vélte Lucy, olyanná, amilyen az azkabani fogsága előtt lehetett. Bár sejtette, hogy tizenkét év szenvedés nyomai sosem múlnak el teljesen, jó volt látni, ahogy a férfit ritkábban kínozzák rémálmok, és nem zárkózik be többé Csikócsőrrel, hogy aztán napokig ne lehessen hozzászólni. Ebbe a Sirius Blackbe könnyebb lett volna beleszeretnie, mint abba, aki egy szót sem szólt, csak makacsul védelmezte őt, Lucy azonban titkon örült, hogy nem így történt: hogy életében először jobbá tette valaki életét ahelyett, hogy csak káoszt és bosszúságot hozott volna rá.

Ennek a Sirius Blacknek jégszürke szemei voltak, olyanok, mint a hóviharban felkavarodó köd. Napsütésben majdnem ezüstnek tűntek, és a hajában is meg-megcsillant némi ezüst, de ettől csak még szebb lett. Persze nem úgy volt szép, mint Gilderoy Lockhart, Bill Weasley vagy akár Myron Wagtail: a börtönévek mélyen az arcába vésték a szenvedés árkait, de volt a tekintetében valami belső tűz, amitől Lucynak megremegett a lába, ha ez az igazából-nem-is-szép férfi rámosolygott. Pláne, ha hozzáért. Arról már nem is beszélve, amikor...

– Minden oké?

A Corbitt-ház teraszán ültek a verőfényes júniusi napsütésben. Csikócsőr békákat kergetett a lenti tó körül, Sirius pedig lustán hevert a félárnyékba tolt napozóágyon, és őt nézte.

– Van valami a képemen? Öt perce bámulsz.

– Bőr, az van! – vágott vissza Lucy, kevésbé frappánsan, mint szerette volna.

Sőt, Siriust sem tolta el magától, amikor a férfi az ölébe húzta, és csókolni kezdte.

– Nem kéne neked dolgozni menni, vagy valami? – kérdezte gunyorosan, amikor az arcuk egy pillanatra szétvált.

– Nem mindegy? Gnarlak mostanában sosincs bent. Szerintem már vagy két hete nem láttam.

Sirius elgondolkodó arcot vágott.