✓ Utoljára, Black! (Sirius/OC ; Remus/Tonks)

9. fejezet: Hilton, 19:43

Augusztus 30-án, csütörtökön reggel Lucy Dawlish azzal a kellemetlen tudattal ébredt, hogy valamit elfelejtett: mégpedig olyasvalamit, amin akár az élete is múlhat.

Ebbe a kategóriába aktuális élethelyzetétől és vérmérsékletétől függően számos különböző dolog beletartozhatott – a sminkje, a hotelszobája köré szórt védőbűbájok erősségi foka, vagy éppen a döntés, hogy melyik blézert vegye aznap gringotts-i egyenruhája fölé –, ez a bizonyos nap azonban egyike volt azon alkalmaknak, amikor valóban az életéről lehetett szó.

Lucy mogorva sóhajjal kelt ki az ágyból. Egy pálcaintéssel kitárta az ablakot, beengedve London szmogos levegőjét, s egy darabig elnézte a British Library furcsán sokszögű, modern épületét. Tudatát az utóbbi időben megszokott fásult, kedvetlen magány ülte meg, melyből az sem zökkenthette ki, hogy tudta: kevesebb, mint tizenkét óra múlva fejest ugrik az ismeretlenbe. Igaz, majdnem minden héten ezt csinálta – ennyi időnél tovább ugyanis sosem maradt ugyanabban a szállodában.

Kezdetben csak azért költözgetett ide-oda, mert unatkozott. A Grimmauld tér 13-as szám alatti lakáshoz továbbra is volt kulcsa, de képtelen volt megmaradni a penészes falak között, ahonnét éjszakánként a vakolattal együtt a Merulával közös emlékei is megállíthatatlanul peregtek. Az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor az ágya közvetlen közelében a padlótól egészen a plafonig végigrepedt a fal: a résből éjszakánként csak úgy dőlt a huzat, pedig nem is volt mély, sőt – időként mintha zsugorodott volna, azután újra megnőtt. Lucy-t minden alkalommal furcsa nyugtalanság fogta el a közelében; képtelen volt kiverni a fejéből a minden racionális alapot nélkülöző sejtést, hogy a repedés megjelenése valamiképpen összefügg lakótársa halálával.

A helyzetet tovább bonyolította, hogy a Rókalyuk nevet viselő lakás tulajdonosának, bizonyos Mr. Foxx-nak nagyjából Merula halálával egyidőben nyoma veszett. Lucy nem tartotta kizártnak, hogy a kettő összefügg, ám fogalma sem volt, miféle nyomon indulhatna el, hogy kiderítse az igazságot. A legegyszerűbb magyarázat az volt, hogy a töpörödött öregemberrel is Merula gyilkosa, Patricia Rakepick végzett; őt azonban semmilyen módon nem tudta volna kikérdezni, hiszen Titus Graves jóvoltából börtönben ült. Lucy, aki egyébként is kezdett komolyan belefáradni, hogy minden lépését figyelik, úgy döntött, inkább annyiban hagyja a dolgot, és kiköltözött a lakásból, az átoktörőktől tanult legerősebb varázslatokkal zárva le azt.

Ezután kezdte csak igazán rosszul érezni magát. Annyi pénze volt, mint még soha életében; ha úgy tartotta kedve, pazar luxuséttermekben vacsorázhatott, és a Four Seasons legfelső lakosztályának hatalmas ágyán hajthatta álomra a fejét. Egyedül azonban semmi hasonlóhoz nem volt kedve, így hát ideje nagy részében kihűlt pizzán élt, és olcsó motelekben lakott. A Holiday Inn és a mostani, középkategóriás szálloda csupán azért képeztek kivételt ez alól, mert időnként fellobbant benne a vágy, hogy valaki bevesse utána az ágyat, és feltöltse az apró hűtőt a szobája sarkában – bár tudta, hogy a gesztus nem személyesen neki szól, mégis jó érzés volt rágondolnia. Egyébként is szerette a mugli világot: a repülőgépeket, önműködő kapukat és recsegő telefonvonalakat. Szerette megfigyelni ezen furcsa szerkezetek működését, belefeledkezni a bonyolultságukba, figyelemmel kísérni gyors fejlődésüket.

Lucy olykor eljátszott a gondolattal, hogy talán nem is a varázslók különös, zárt, elavult hagyományok és évszázados konfliktusok által vezérelt világa a számára kijelölt hely, inkább a mugliké, ahol egyszerűen eltűnhetne. Nem lennének többé halálfalók, sem a Gringotts, sem Caramel. A muglik között sem érezné magát kevésbé idegennek, mint a széles íróasztal mögött, ahol Gnarlak parancsára a napjai nagy részét tölti. Egyáltalán, hogy a fenébe került ide? Hogy jutott eszébe éppen egy bankban keresni munkát...?