✓ Utoljára, Black! (Sirius/OC ; Remus/Tonks)

31. fejezet: Hippogriffcsemege

– ...szerinted muszáj egyáltalán rákérdezni?

Siriusból egy hosszú, néma gondolatmenet lezárásaként bukott ki a kérdés. Az elmúlt tizenkét órában többször átgondolta az előtte álló dilemma részleteit, így nem tudta mire vélni a Remus arcára kiülő értetlen kifejezést, amikor barátja szembefordult vele a Black-ház porlepte emeletén – és rögtön meg is szédült, hiszen már csak órák voltak hátra a holdkeltéig.

– A hippogriffek sértődékeny lények. Nem kezdheted el csak úgy rángatni a kötelénél fogva...

– Nem Csikócsőrről beszélek! – Sirius a szemét forgatta. – Hanem Lucyról. Az bonyolultabb.

Remus felsóhajtott. Nem ez volt az első alkalom, hogy szóba került köztük a házasság-téma, és ahogy eddig, Sirius most sem értette, miért veszíti el látványosan a türelmét.

– Nézd, arra készülsz, hogy megkérd a kezét. Nem véletlenül mondják így: lánykérés; nem lánykijelentés, lányparancsolás, esetleg lány-érzelmizsarolás...

– Pont ez a baj! – vágta rá Sirius. – Figyelj – gondolkodtam...

– ...és félsz, hogy nemet fog mondani, ezért kitalálsz mindenféle hülyeséget – fejezte be a mondatát Remus. – De attól, hogy az asztalra csapsz, és közlöd, hogy márpedig most aztán feleségül veszed, még nem feltétlenül kapod meg, amit akarsz. Mármint... szerintem igent mondana, de ha épp világfájdalmas hangulatában van, akkor nem fogod meggyőzni; ahogy hosszú ideig engem sem lehetett meggyőzni arról, hogy egy vérfarkasnak lehetnek barátai. – Remus kisimított egy hajtincset koravén arcából, és már-már szarkasztikus komolysággal nézett Siriusra. – A lényeg az időzítés. Nem kerülheted ki a kérdést, de nem mindegy, mikor teszed fel!

Sirius rosszkedvűen rugdosta a málló tapétát a falon.

– És mikor tegyem fel?

– Hát... – Remus zavartan megköszörülte a torkát. – Azt majd érezni fogod. Gondolom én.

Sirius továbbra is azt tartotta a legmegbízhatóbb módszernek, hogy elkábítsa Lucy Dawlish-t, és hátrakötött kézzel felébressze egy templom közepén, de ezt a gondolatot inkább megtartotta magának. Jól mondta Remus: Myron Wagtail levelének hála forró nyomon jártak, egy újabb potenciálisan halálos kaland kellős közepén. Aligha ez a legalkalmasabb pillanat az ilyesmire...

Legalábbis mások ezt mondanák.

Túl későn döbbent rá, hogy barátja az arcát fürkészi.

– Megértem, miért esnél túl rajta – sóhajtott Remus. – Egy legillimentor előtt nehéz titkolózni...

– Hát igen – bólogatott nagy bölcsen Sirius. – Emlékszel, tegnap is mi volt: egy másodperc alatt megsejtette, hogy vaj van a fejünkön.

– Kicsit drasztikus, de egy felejtésátok segíthet – vetette fel Remus. – Majd egy év múlva eszedbe juttatom, vagy valami.

– Nem jó. Három nap múlva megint ki fogom találni, hogy elveszem.

Remus válaszra nyitotta a száját, de végül csak elmosolyodott, megrázta a fejét, és tovább bámulta a folyosó tapétájára rakódott port. Sirius sejtette, hogy felelőtlennek tartja a döntését, de mostanra megtanult nem haragudni rá ezért – pláne nem most, alig pár órával a telihold előtt.

– Mióta tudod? – kérdezte váratlanul Remus.

Sirius megtorpant. – Micsodát?

– Hát... hogy el akarod venni. – Barátja olyan arccal bámulta a padlót, mintha abban reménykedne, hogy megnyílik alatta a föld, és elnyeli.